Május 22. péntek
Ezeket a sorokat már Gyergyószentmiklóson iirom, mert az óramutatók forgásával mi is haladunk terv szerint, csak a leiirás késik a sok történés megörökiitésével. De nem ”múlik csendesen”, nyomokat akarunk hagyni.
Május 18-a, hétfő, verőfényes reggelre nyitjuk szemeinket Andrással. Újra málházzuk bicikliinket és búcsúzunk Partiumtól, irány a Szilágyság, Szilágy vármegye, Zsibó. Szálláshelyünk faluját elhagyva emelkedni kezd a terep és sok a cigány telep, pontosabban az ősi putri falurész. Erdők, szántók, kaszálók, legelők sűrűn váltják egymást, ahogy emelkedők és lejtők is. Az Alföld szép monotonitása után élveztük az új panorámát és annak gazdag látható madárvilágát. De egyre szembetűnőbb az útkátyúk szaporodása, a falvak szegényesedése és ezzel arányosan a magyarnyelvű feliratok csökkenése. Nem jól haladunk, de nem az emelkedők miatt, hanem a falvak speciális sebesség korlátozó technikája okán. A faluba vezető völgyúton nem fekvőrendőrrel próbálják elrémiiszteni a száguldani vágyókat, hanem a minimum 50 évvel ezelőtt lerakott macskakövezett szakasszal. És ugye, mivel nem zsákfalukon keresztül vezetett utunk, iigy ezen óvintézkedést mindkét végén megtapasztaltuk a településeken. Felhajtva a dombra nem lehetett megereszteni a járgányt, nehogy szétessen, mert a bazalt kockák elég foghiijasan lettek lerakva és ettől fe vennilfelé sem tekerhetett az ember erejeteljében, mert ez is megviselte volna a két kerékkel együtt alsóbb felünket is.
Azért haladtunk és Margitta, Berettyószéplak után Szilágynagyfalun csak ránk kiált valaki pihenő helyet keresgélő szemünk láttán. – Itt az udvarban árnyék is van! – Kissé túlhaladva visszafordulunk és köszönésünket fogadva a jó ember elmondja, meglátta a zászlót és gondolta nem tótok vagyunk.
Egy élelmiszer boltocska lerobbant udvarába toltuk be a bicikliket, ahol megkopott napernyő árnyékában fogyasztottuk el bicskás ebédünket, megszóliitónk társaságába. Ki lehetett ő ott, nem derült ki, de segiitett a boltban hideg sört venni, a boltostól kideriitve, hogy a csapból nem javallott inni. Aztán még a falu borviiz forrásához is elugrott, hogy friss vizet hozzon utunkhoz. Ő is aláiirhatta a zászlót.
Ebédünk után egész jól haladva még tovább gyönyörködhettünk a szilágysági táj gazdagságot rejtő kisugárásában. A macskakövek megszűnésével szinte száguldottunk és győztük le egymás után az inkább kisebb hegyeknek nevezhető dombokat. Majd elérkezett az addigi legnagyobb próbatétel. Varsolc után Zilahnak fordulva szemünk elé tárult az első szerpentin. Araszoltak rajta felfelé a kamionok, a kipufugók ontották a kormos gázt a tetőig. Én legalább is azt gondoltam, hogy látom a végét. Hát rosszul gondoltam! Ahogy egyre feljebb jutottunk, elő-elő bujt egy újabb kanyar, mely csak nem akarta meghozni a tetőt. Zakatolt a sziivünk, és a Nap csavarta bellőlünk az izzadságot, mint szivacsból a vizet. De mielőtt az összes kicsavarodott volna – felértünk, mint a lihegő farkasok és abban a tudatban leledztünk, hogy a mai nap lényegében megtörtént. De nem történt meg. Zilahot elhagyva jött a nap meglepetése. Térképen sem figyeltük, a domborzat is bujtatta, de attól még ott volt. Hosszabb is volt és pár helyre még a 8 – 10 %-os emelkedő táblát is kitették. Ilyet még nem csináltam, de egyikőnk sem szállt le a nyeregből miig a másodikat is meg nem hódítottuk. Szinte egyszerre mondtuk ki Andrással a szuszogó élcet: Nem létezik, hogy Karcsi ezt nem tudatosan hagyta ki! De ezért fizetni fog! – Megjegyzem, ezt hiába dörgöltük orra alá, mostanáig, a hazafelé vezető út döcögéséig sem tette meg. Sok ideje pedig már nincs.
Mivel az út minősége megengedte, a bringákat megeresztve vágtáztunk lefelé Zsibóba. Szó szerint talpunk alatt fütyült a szél, száriitotta testünkről az izzadságot és pederte bajszunkat. Mert jelentem nem csak András orra alját boriitja szőrsövény, hanem a húshagyó kedd óta tartó gondos kertészkedésnek köszönhetően újra van mit összeakasztani haragosaimmal. Tehát pederte, pödörte és ölelem melegen, ki szenvedne tőle.
Tervezett túránknak azért is örültem és készültem nagy elánnal, mert ez az út nem csak Székelyföldről szólt, keresztül rohanva Erdélyen. Tudtam, hogy rengeteg csodát rejt, őriz e föld és ebből csak keveset tapasztaltam. Most eljött a lehetősége az új találkozásoknak és ahogy a partiumi tömb magyarok pár daliás képviselőjét megismerhettük faluikkal, Szilágy vármegyében a szórványban élők ügyeibe kaphattunk betekintést. Keser-édes betekintést.
Zsibón a helyi fiatal református lelkész és családja látott vendégül bennünket parókiáján. Gyermekeik, két karakán kicsike lány, kiknek beszélgetései azonnal árulkodtak szüleik határozottságáról és az est folyamán ki is derült, hogy aki az őket átölelő többségben akar megtartóan élni, menteni, annak karakánnak, határozottnak és huncutnak is kell lenni!
Ahogy begurultunk a kis város központjában ágaskodó református templomhoz, a vele egybe épült lelkészi lakást is megtaláltuk. Templomunkat nem lehetett összekeverni a pár tíz méterrel odébb felépített ortodox katedrálissal. Meg is lepődtem a püspöknek vagy érseknek dukáló templomi cím hallatán. Ekkora szellemi jelentőséggel bírna a ma 11.000-es Zsibó? Mikor nőhette így ki magát? Mert valaha az volt, gazdasági és szellemi központ egyaránt. A Wesselényiek uradalmi központja. Meg is adták a módját, a "zsibói bölénytől", id. Wesselényi Miklóstól, a XVIII. századtól kezdődően különösen. Nem csak a még ma is látható kastély és egyéb épületek patinájával, hanem a gazdálkodás folyamatos modernizációjával, iskolák, óvodák építésével, a művészet mecenatúrájával.
Ki gondolná, hogy a trianoni csík módosításig, a helyi 20%-os románságnak is sikerült a makacs kálvinisták mellett hasonló erejű ortodox központot létrehozni! De nem ironizálok tovább, mert ez finoman szólva is nem irónia, inkább tragédia. A református templom közelében lévő magasabb, nagyobb román főtemplom a szintén rendszerváltozásnak emlegetett események után épült a volt református liceum területén. A kommunizmus alatt az iskolát elvették tulajdonosától, a rendszerváltozás után nem adták vissza tulajdonosának, de a román egyház megkapta, ki nem henyélt és a régi falakat eltüntetve istenük házát megépítette.
Csoda, ha ma a város magyar lakossága talán a 10%-t sem éri el? Ezen egyetlen eseménysorral is jól érthetők lelkész úr szavai a máramarosi, szilágysági magyarságot ért és érő kemény ütésekről. Mert ő ezen vidékeken ismerősebb jól és erről tud jobban beszélni - mert családi vendéglátásuk jó alkalom volt a sok irányú beszélgetésre. Sok irányú volt, mert a magyar pártok anomáliájától a protestantizmus alapvetésein kersztűl a finom szilágysági bor megismeréséig forogtak a gondolatok. De András is fordult volna - egyik oldaláról a másikra és az asztal mellett csukódó szemei kérve kértek: Golyó, érdekes, de aludjunk!
Lelkész úr, kivel közben a nexus is tegezőre váltott, kezünkbe nyomott egy üveg bort, hogy adjuk az éjjeli őrnek harag tompításra, mikor szálláshelyünkre érünk. Vigyorgott is mint a pék kutyája, mikor éreztettük vele, hogy mi nagyon-nagyon hálás magyar vendégek vagyunk.Mert úgy látszik ez itt úgy megy, ha elvégzi dolgát, akkor érdemes meghálálni, nehogy legközelebb haragos legyen.
Amúgy éjjeli menedékhelyünk a Wesselényi kastélyban, az ott létrehozott arborétumban volt, ahol "grófként" élhettük meg az egyházközösség ajándék szállását. A tényszerűségre törekedve pedig azt is el kell mondani, hogy szálláshelyünknek azért adhatott helyet a valamikori uradalmi centrum, mert helyi román értelmiségi család kezdeményezésére, kik értékként tekintettek a pusztulásra ítélt objektumra, arborétum megépítése kezdődött és épülget szép lassan az épületek renoválásával együtt.
Pár óra mély alvás után, búcsúzóul a magasba épített szállóhelyünk ablakából madár pillantást vetettünk a virágokkal körbe ültetett kastély udvarra és épületeire. Majd legurultunk a paplakhoz, mert lelkész úr saját készítésű tojásrántottával várt bennünket. Nagyon finom volt. Meg is ettük mind, hisz ráértünk, mert a mi Károlyunk a szentjobbi huszár kapitány urunk segedelmével még nem érkezett meg. A sárga tojást letörölve bajuszunkról elköszöntünk és őszinte kitartást kívánva elgondolkoztam. Inkább biciklizzek pár napot hegyen-völgyön, mint a 365 napból 365 napon érezni, hogy tán másodrendű sem vagyok.
Kiáradó Áldás, Békesség Lelkész Úr! Családjaikra és óvó, mentő munkájukra.
Kedd, lassan délelőtt tíz, indulnánk, de Karcsiék begurulnak egy öreg Daciaval, bepaszírozott biciklivel. Mondjuk azt, hogy szerencséje van és így együtt szereljük össze csomagjaival a bringát a főtéren. De innen ez egy új nap története.
Golyóka
