A drági udvarból kijőve, kezemben a három szelet három napos kenyérrel, hogy az úton kidobom, újra nyeregbe szálltunk. Nem esett jól 50 m után meglátni, hogy emelkedőt rejtegetett előttünk a kanyar. De csak nem lesz hosszú, hisz most ettünk és egy patak is folydogál mellettünk! Mert folyó víz és vasút mellett nagy emelkedő nem lehet. De itt volt! A patak el, huss! Hegy elénk, hajts! Jön egy kanyar, nem látod be és már reménykedsz, hogy ott vége. Belátod és reményed szertefoszlik. Tekersz, próbálva tartalékolni a legkissebb sebességfokozatot, hisz ki tudja mi jön még és kell majd a segítség a fogskerekektől. Aztán egyszer csak feladod, igénybeveszed, marad az akaraterőd. Annak is elkezdesz örülni, ha csökkenni látod a hegy dőlését, de jó, ott majd feljebb kapcsolhatok és újra lesz tartalék. Néha sikerül, általában nem. Legalább is nekem. Újabb kanyar, újabb remény és a szertefoszlott remény feloldódik egy bivaly csordában. Itt le kell szállni, ezt alaposabban meg kell nézni. Mert hisz bírtam volna tovább, ez nem kérdés, de ezt le kell fényképezni, ezt otthon meg kell mutatni!
Lihegve próbálom kétkerekű utitársamat stabilan leállítani, nehogy úgy járjak, mint az indulás napján. Az út melletti árok lejtős hídján leállítottam, hogy egy fa tövét megkeressem. Míg a fa tövét megjelöltem, egy kamion suhallata járművemet felöklelte. Most legfeljebb a bivaly. Ahogy fényképeztem, a csordást, illetve csordás asszonyt is észrevettem botjára támaszkodva. Mély barna bőrét takaró ruházatából arra gondoltam, hogy maradék kenyerünket még se adom a madaraknak. Ő szó nélkül, örömmel elfogatta.
Tovább a hegynek, új kanyar, új remény. Míg keményen nyomom a pedált, többedjére látom, hogy törik az ugart. Traktor egy ekével szántja az érintetlennek tűnő hegyoldalt. András szerint inkább az ősi módszerrről lehet szó, beveti párszor, majd pihenteti pár évig. Ki tudja ezért-e, vagy mert a tulajdon viszonyok most rendeződtek? Ha rendeződtek, mert tőlünk nézve a "csíkon" túl még sok az ügy, mely lóg a levegőben.
Tekerek felfelé és bírtam volna tovább, hisz behoztam a többiek előnyét is, mire bivaly szemlém alatt tettek szert és lankásabb is lett az út, de újra kényszer pihenőt kellett tartani. A sok bírka együtt a nyáj. De mi a rengeteg kecske? Nyáj, csorda? Tehát az úton előttem elkezdenek átvonulni a kecskék. Leszállok, nehogy megzavarjam őket. Várok és várok. Fehérek, feketék, tarkák, kicsik, nagyok, anyakecskék, bakkecskék, gödölyék és már a pulzusom is rendeződött, de a kecskék még mindig elfogják az utat. Négy lábú barátaink nem zavartatják magukat, igaz, a forgalom csak mi vagyunk. Mi újra beérjük egymást, Karcsi is betolja a bringát és a kecskék még mindig menetelnek. De hol a pásztor? Arra tán nincs is szükség, hisz a hosszú vonulás végén megjelennek a kutyák. Magabiztosan feltérképezve az utat, vakkantva kettőt, bonyolítják a terelést. Ez viszont óvatosságra int, ami városi gyereknek eszébe sem jutna, hisz szelíden lépegetnek. De a jó pásztorkutya szemet-szemért alapon, az idegent távol tartva, akár megmarva óvja a rábízottakat. Sok "nagykutya" tanulhatna tőlük. Figyelmesen kell elmenni mellettük. - Elmentünk, tovább a tető felé.
Pár szusszanás az erdővel borított árnyas helyen, kortyantás a vázra szerelt kulacsból és örülünk ugyan, hogy lefelé vezet az út, de valahol mégsem, hisz akkor újra fel kell jönni. Mert nem a holland mélyföld felé haladunk.
Az út minősége nagyon jó, a gépet meg lehet ereszteni, tépni fogjuk a km-ket. Tud is száguldani az egylóerős kétkerekű, turbó-porlasztó nélkül is. Míg a zalai dombokon sikerült 45 km/h-t mérnem műszerfalamon, addig itt, a hosszabb lejtőkön 55 km/h-t is mutatott a digitális kilóméteróra.
Száguldunk lefelé, fogy a km, izzadságunkat felszárítja a sebesség, kiérve az erdőből csodaszép medence panorámája tárul elénk, ahogy a mesében írva van. A kisebb dőlésben az erdő lankás mezőben folytatódik, ahol hatalmas bírkanyáj legel az esztena körül. Távolabb tekintve szántókat látni. De csak óvatosan a távolba látással, figyelve magunkra is, előre tekintve az útra, a bitumenes útnak mintha ott előbbre megváltozna a színe. Más lenne a kő, amit belekevertek? Nem, ez nem lehet igaz! Pedig igen, vége az útnak. Volt, nincs. Fék, csikorgás nélkül és kezdődik a döcögés. Mindjárt nem olyan szép, amit fentről láttunk. De akkor sem a lét határozza meg a tudatot!
Persze azért valami kitaposott út van, hisz a falvak között megyünk és még autó is jön velünk szembe. Aminek most nem kellene, mert légszűrő az nincs a biciklin. Bezötyögünk Kisesküllőre. Visszajön az út, pontosabban a maradványa, több a gödör, mint az út. Ez van. Akinek nem tetszik, az ne vállalkozzon ilyesmire!
De mi is van? Mert hagyjuk a kátyúkat, újra látni vélünk valamit. Nem újdonság, templom tornyok. Az egyik, a legtávolabbi nagyon fénylik. Az lesz a hagymakupolás. Majd másik kettő is egyre jobban körvonalazódik, egy hegyesen, a magasba felívelő fazsindelyes és kis egyszerű fehér falú, kis harangtoronnyal.
Míg odaérünk, látjuk a falu házainak állagát. Ezt nem érdemli a táj és talán az ott élő emberek sem. Mert élnek, művelik kis parcélláikat. Vezetik az ekét húzó lovat, kapálják a kukoricájukat a mellé ültetett babbal, pöfög az 50 éves traktor, friss trágyadomb az istálló és az út között és a falu kandelláberein lobog a három színű zászló a kékszínű csillagossal együtt. (Nem is tudom, ez most az Union belül van vagy kívűl?)
Leszállunk a kis fehér és a fazsindelyes között, amiről közelebbről látszik, hogy fatemplom. Melyik, milyen felekezeté lehet? A kicsin látszik a Kálvin-csillag, református. Az égbetörőn szokásos kereszt, tán katolikus? András az utóbbit veszi célba én nem restellek visszalépni a reformátushoz. Magas a fű, járdányi van lekaszálva, ami a templomudvar temetőjéhez vezet. Először mégis a templomajtóhoz megyek, de se ott, se ablakon nem sikerül bekukucskálnom. Nézzük a sírokat, melyből talán tíz található. Szinte mindegyik egy, a Ver családból. A legutóbbi temetés a feliratok alapján 2011. március 11-én volt, Ver György, kinek 91 évet adott az Isten. Sírfeliratán Ida felesége is szerepel, de csak a születési évvel, 1932. a "Meghalt" még nincs kitöltve. Kisesküllő tán még nem esett el?
András után menve, kicsit fel a domboldalba, szemet gyönyörködtető templomot láthatunk, minden része fából. Már az udvar kerítése is feltűnően érdekes. Fa födémmel fedett, vastag ágakból font. Bejárat távolból, akár egy nagy székely kapú, de közelebbről látszik, hogy nem, a faragás egészen más, nem magyaros. A temlomtorony ível tornyával az égbe, akár egy csillagokhoz irányított űrhajó. Szintén sírok a templom körül, a felírtnevek a két nép keveresédéről tanuskodnak, de inkább román. - Görög katolikus, gondoltam és utána nézve megerősítést nyertem. Hát persze. Az erdélyi románság döntően görög katolikus volt, Rómához tartozott. A nyugathoz, légyen az jó vagy rossz. Nem véletlen, hogy ők is csak részben vagy sehogy nem kapták vissza Ceausescu után egyházuk ingatlanjait. Építettek részükre ortodox templomot, ahogy ebben a faluban is ott ékeskedik friss falakkal. Hisz egy az Isten, ennek mondjon ellen valaki! Hát nem mindegy? Nem!
Mert megnéztem, Drágon és Kisesküllőn is, ahogy sok más erdélyi faluban is, már a XIX. végén is 70%-os románság élt cigányokkal és magyarokkal együtt. Drágon még 10% zsidóság is, ami komoly gazdasági életre utal. Itt a Wesselényi birtokokon a magyarok reformátusok, a románok görög katolukusok voltak, Trianoni "csík" húzásig biztos. Ahogy az is biztos, hogy az 1989-es forradalom után Partiumtól Székelyföldig gomba módjára nöttek ki az ortodox templomok a földből, sokszor a más templomának földjéből. Ez a modern hittérítés pedig szerintem egy dologról szól. Európától (Rómától, Kálvintól, ...) el, veszélyt jelent nagy Románia számára.
Ez a görög katolikus templom pedig a román népi építeszet egyik gyöngyszeme. Kár, hogy erre is az enyészet vetette árnyékát.
A falu ortodox templomát is láttuk, ahogy elbicikliztünk mellette. Az udvara szépen rendben volt.
Míg Andrással a templomokat szemügyre vettük, a mi kitüntetett Károlyunk pihegett az árnyékban. Látszott rajta, hogy ereje határára ért, pedig még legalább 30 km, mire Bonchidán Marika néni levesét szürcsölheti. Hát igen! Mindennek ára van. Tünemény a lelke, hogy míg őt a budai várban kitüntették, az addigi egy nappal több tekerésünket be akarta pótolni. De ehez hajnal 3-kor kelt, eltekert Debrecenből a határig és Zsibótól folytatta velünk. Neki ez plussz 40 km kialvatlanul. Előtte figyelmeztettük, hogy ez nem lesz jó, most pedig szeretjük érte.
Jöttek még dombok, de nem szerpentinek és nem volt bivaly sem kecskenyáj. Haladtunk is szépen. Borsaújfalu, Kolozsborsa és mindez hol? Hát Kolozs vármegyében a Borsa folyócska völgyében. Újra milyen szép név egybeesések.
Határozottan emlékszem, ahogy élveztem a sebességet, kicsit fel, majd sokat le a Szamos völgye felé. Meg is előztem rendesen a többieket és a válaszúti útkereszteződéshez érve, büszkén vártam őket, egy teljesen ellátott bolt előtt. Íme, mit találtam? Sörözzünk! Sör az lett, de leteremtés is. Mert én miért rohanok előre és ők találtak egy rövidebb utat és ott nem kellet volna felfelé menni mint majd most és azonnal hozzak három sört! Hát ezek a fiúk tényleg elfáradtak, gondoltam, mert az általuk említett rövidebb út becsatlakozását persze nem láttuk és felfelé sem kellett menni, de van ez így ilyenkor. Ez volt utunk első és utolsó konfliktusa, mely végül nem három, hanem hat sörrel zárult.
Pár km után beértünk Bonchidára, gyorsan megtaláltuk Boldi Marika nénit, aki ugyan nem szereti az italozást, inkább imádkozik - tudtam meg telefonon tőle - de csak pálinkával és sörrel köszöntött bennünket. Aztán kész a vacsora is - mondta, de előtte mi inkább lefürödtünk, hogy feléledjünk és élve Marika néni ajánlatával, megtömtük a mosógépét. Karcsi még az asztalhoz vonszolta magát, míg én újra megízleltem Andrással a pálinkát. Majd Marika néni asztali áldást mondott. Nem is volt ezzel semmi baj, hisz ez így van rendjén, ahogy egész utunk során is volt. De Marika néni addig mondta, megemlékezve még a halottjainkról is, hogy én újra nagyon szomjas lettem és Karcsi majdnem belealudt. Az Úr pedig eljuttatta az első kanál nagyon finom levest a szánkhoz, majd pedig a sült nyuszit. Közben vendéglátonkat meséltettük és megtudtuk, amit sejtettünk, hogy Ő valamiféle benfentes egyházgondnok, ki helyileg a környéken a katolikus egyház mindenese. Mert pl. nyolc temlpomot festett ki az utóbbi időben az álvány építéssel egyetemben.
Az utolsó falat után Károlyunkat ágyba bújtattuk, András és én pedig még elsétáltunk Marikával a Bánffy-kastély omladozó és szépülgető falait és a katolikus temlomot megnézni. Bonchida viszont felében volt magyar falú az első világ égésig. Most a 3.000 főnyi lakosból tán ötszáz a magyar, 80 katolikusával és pár száz reformátusával. Itt is sok az eladó ház, de akad rá betelepülő, ha ár alatt is. Az új lakók legtöbbje nem román. Keletebbi ősöktől származnak, akiknek szintén lakni kell valahol. De, hogy itt-e?
Igyunk még egyet és vigyük be a nedves ruhát. Reggelig csak megszárad. Karcsi külön szobában már horkol, mi pedig külön megálmodjuk, mire is jó a bivalycsorda és a kecskenyáj.
Golyóka
