Pedálra teszed egyik lábadat, súlyodat ráhelyezve a másikkal ellököd magadat egyszer, kétszer és mikor úgy érzed eggyé váltál a kétkerekűvel, szabad lábaddal egy balett lendítés az ég felé. De mielőtt lerúgnád a Napot, a Holdat vagy a templom keresztjét, a másik pedált megcélzod akrobata lábaddal és közben lágyan nyeregbe csúsztatod az érintkezés pillanatától újult fájdalommal bizsergő ülepedet. Így történt ez május 21-én, csütörtök reggel 8 órakor is, amikor abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a patinás szász épületek szorosan egymás kezét fogva, sorfalat állva kísértek ki bennünket városukból, tiszteletadásuk jeléül, az előző napi megtett utunkért. Biztattak bennünket, ami növelte reményeinket, hogy a Gyergyóba tartó út a Maros mellett csak könnyebb lehet.
Biztattuk magunkat, kerestük a biztató jeleket, de egyre több volt amit nem kellett keresni és szívünkig hatoltak. Marosfelfalu fogyott épp el, mikor elkerekezve valaki mellett, balkezünkről elkiáltja magát: Aztán imádkozzanak érettem is! - Meglesz! - kiáltottam vissza és komolyan gondoltam. Felírta magát a zászlóra. Egyre több duda szólalt meg hátunk mögött, mellettünk, de nem azért mert az út közepén kacskaringáztunk! Bizony jól estek a jelzések, melyek felértek egy szőlőcukorkával, vagy inkább energia ampullával.
Tekertük magunkat lendülettel szépen felfelé és meglátva a Marost, tán még azt is elhittük volna magunkról, hogy a folyóval kézenfogva még a hegyeket is átvágnánk, ha kell. Mert most vitára nem adhat okot a látvány, ezek hegyek. Jobbról a Görgényi - havasok, balról a Kelemen - havasok. A két nagy óriás között pedig az út, melyről egyre szűkebb a panoráma, ami nem más, mint a folyó, mellette a vasúti sínpár és két oldalunkon a magasodó, erdővel borított hegyoldalak.
De még mielőtt beértünk volna e cipzárként mutatkozó folyó-völgybe, még Marosvécs előtt felkiáltó jelként mutatja meg magát a Kelemen - havasok erőt, tiszteletet parancsoló magaslata, Isten széke. Tán mert kontúrjában hasonlít, ezért nekem a Badacsony jutott róla eszembe, mikor András nevén nevezte. A név pedig szüli az új képeket, gondolatokat, még ha tekersz is felfelé és vele a gondolat is felfelé ... A funtineli boszorkány, egyik legnépszerűbb regény, Erdély igazságai, igazságtalanságai, ... Wass Albertet nem lehet kikerülni, ha sokan is szeretnék, Marosvécsi sírhelyén pihenjen nyugodtan, mert akármikor is eljön Isten, erdélyi trónjáról körülnézni, a gonosz törvény alkotókat, pártolókat meg fogja ítélni.
Már pedig jár erre, az biztos. Mert nem csak a duda, az út melletti szemlélődő szólal meg, hanem a telefon is. Csergő Ottó, a gyergyói erdész barátunk, ki már a nagy utunkra való felkészülés kezdete óta készülődik érkezésünkre. - Jó szerencsét! Hol vagytok? - kérdi a négy szóban is jól érzékelhetően a székely akcentust. - Drága Barátom! Terv szerint haladunk, 15 km-rel elhagytuk Szászrégent. - válaszolom. - Akkor én indulok elétek. - és tenné le készülékét, de ezt megelőzve gyorsan mondom neki, hogy nagyon ráér és nincs semmi baj velünk, végig tudjuk tekerni a távot, délután 6 körül megérkezünk. Ő hallgat és leteszi. A fiukat tájékoztatom a rövid beszélgetésről és erősen bólogatva adják tudtomra, hogy bizony végig tekerjük.
Már pedig Isten jár erre, székén megpihenve láthat is mindent, csak mi földhöz ragadt emberek, ezt elvétve vesszük észre. Nem úgy, mint a Maros egy romos vasszerkezetű hídját, mely megálljt parancsol. Menjünk át rajta és már toljuk is a billegő pallókon járgányainkat. Fának döntve az egy lóerős motort, óvatosan is, nagy elánnal is lépünk a közvetlen partra, ahonnan több arcát mutatja a havasokat átszelő folyó. A híd felett nyugalmat árasztóan szétterülve, növény szigetet körbeölelve közelít, a híd alól kilépve pedig kicsit összehúzva magát, felgyorsulva, mintha sietne valahová, zúgó hangot ad. Ki nem látná, az is vegye észre, mert a havasok folyócskáinak vizét összegyűjtve ereje megnőtt és nem akar bajt. Hát mi is visszább lépünk eggyel a parton és úgy tesszük magunk fényképre.
Attól pedig, hogy nem csak Istent, de székét sem látjuk az út mellet meredeken emelkedő sziklafalaktól, a telefon újra csörög. - Maroshévízen vagyok a furgonommal. Ti? - Mi Dédát elhagytuk, de nagy bennünk az elszántság és szeretnénk Gyergyóba begurulni! - Jól van. - mondja Ottó és leteszi.
Kénytelen vagyok feltenni a kérdést hármunknak: Mit fogunk csinálni? Egy órába sem telik és szembe találkozunk. Fel akar bennünket pakolni és uzsgyi! András morfondírozós válaszba kezd, miré Károlyunk határozott válasszal tromfolja: Egy magyar cserkész az letekeri a távot! Ti felszállhattok, de én nem! - Ezzel tekerünk tovább, én pedig rábízom a pillanat varázslatára az egyöntetű döntés megszületését, mert csak egyöntetű lehet.
Emelkedtünk szépen, folyamatosan, kisebb kaptatók csak voltak, de lábunk mint ha nem is érezte volna. Egyre több zúgó adta a vékonyodó folyó hangját és egyre kisebb volt a két hegylánc közti távolság. A meredek falakon megkapaszkodó erdők pedig kellemes klímát varázsoltak számunkra. András szerint a folyó izgalmasan ugyan, de kenuzható. Szerintem még idegesítően sem, de ezt a pudingot most nem fogjuk megkóstolni. Ratosnyát is elhagytuk, sőt Szalárdtelepet is, mikor egy szemből érkező erdész terepjáró ránk dudál finoman. Ők azok, Ottó és kollégája. Keressük az első leállót, mert itt már szűkös az út melletti hely, ők pedig az első fordulási lehetőségig tovább mennek. Míg visszaérnek, én biztos ami biztos, kiveszem pálinkás butykosomat csomagjaimból. Inni biztosan fogunk az összeölelkezésre.
Széles, őszinte mosoly, nyíló karok és már szinte egymás fülébe zúgjuk: Jó szerencsét! Ez tornyiszentmiklósi szilva! - Glugy-glugy és bemutatás, bemutatkozás, mert csak én és Ottó ismertük egymást. De lányos zavarát mindenki legyőzve, ismerősökké válva eljött a pillanat. Itt egy furgon, öt férfi, három bicikli és Gyergyószentmiklós 60 km. Hogyan tovább? Mert Ottóék tettre készen, már emelnék platóra hűséges társainkat. Karcsi pedig el kezdi mondani mély lélekkel felajánlva, hogy mi ketten nyugodtan és higgyük el ő soha nem fogja senkinek elmondani, szemünkre nem olvassa, ő ezt így is elismeri, és majd ő egyedül is, este 7-ig biztos odaér, de ha a csomagjait elvisszük, akkor 6-ra és ... No itt állj meg cimbora! Vagy együtt, vagy sehogy! András hezitál a csomag nélküli tekerésen, én meg várom a varázspálca ütést. Sok idő nem telik, a kínos csend sem érkezett meg, mikor a székely legény megszólal: Én nem akarok beleszólni, csak mondom, hogy édesanyám a tyúkhúslevest megfőzte, a pecsenye is sül és estére a tőtött káposztának is nekiállt. - No itt tapasztalhattuk meg a székén pihenő Úr jelenlétét. Mert a mi kitüntetett hősünk volt az első, aki azonnal átlátta, hogy aznapi vendéglátónkat nem az ördög küldte elénk kommendálni, hanem ellenkezőleg, a minket székén figyelő jó Isten.
Mire Ottó mondata utolsó szavát kimondta volna, Karcsi is jól érthetően adta ki a jelszót: Pakolunk! A biciklik felférnek? - Olyan nincs, hogy nem, hisz akarjuk. - mondja a két helybéli. Én pedig látva a dolgos kezeket, nehogy beléjük akadjak, inkább a butykoshoz nyúlok, hisz ma már nem kell többet vezetnem. Sőt, a járgányokat rögzítve, az autóba szállva, szinte hárman mondjuk: Út közben menjünk be egy kocsmába!
Hát itt kezdődött részünkre Isten gyergyói ajándéka!
Golyóka
