Ahogy a gyenge fűzből erős kosarat lehet fonni, bár csak úgy lehetne a sok jóságból védőpáncélt kötni, ami véd a rossz ellen. Mert ha lehetne, akkor mi hárman életünk végéig védelmezve lennénk, annyi szeretetet kaptunk egy szűk nap alatt Gyergyószentmiklóson.

Biciklis utunkat gépjárművön folytatva, Maroshéviz után minden erkölcsi kételyünk eloszlott, mit esetlegesen szívünkben éreztünk az elmaradt tekerés miatt. Látva az egymás után emelkedő pár szerpentint, teljes nyugalmat éreztünk úri huncutságunk miatt. Mikor pedig megálltunk a kért kocsma előtt, megérdemelt "jutalmunkat" is megkaptuk az energia spórolásért. Mindhármunk lába bemerevedett. Mintha gipszbe lettek volna öntve, szinte kezünkkel emeltük ki pedálnyomóinkat a kocsiból. Felszisszenés három helyről, röhögés a két székelytől: Így 8-ra se értetek volna haza! Olajozzatok!

Pár lépés után már gipsznyomok sem voltak lábainkon. Mint tojás a fiókáról, úgy tört le rólunk a Csíki sör látványára. De volt ilyen látványos a furgonunk is. Az üléstér mögötti platóra kormányokat kiforgatva, összeakasztva, bezsúfolva, gumipókkal összefogva kerekek és vázak, mindez piros-fehér-zöld zászlókkal takarva, díszítve. Biciklis csendélet - lenne a címe a képnek, ami el is készült.

Ki ne hüljék a leves édesanyámnál! Megyünk? - Naná! Autóba vissza, gipsz a lábra vissza és irány Ottó szülei. A város egyik kis utcája, talán kő is van a földútba döngölve. Fejmagasságig érő deszka kerítések választják el az udvarokat, melyek egyikében a kis házikóból ki-ki tekingetnek, hogy megjöttek-e már a vándorok? A láncra vert kutya csaholása megadja a jelet, a levest lehet a sparheltről az asztalra tenni. Amíg kellően fogadjuk őket, addig nem hűl ki. Mert kellő fogadtatásban volt részünk. A két szülő 70 év körüli, mozgékony, szikár tartású emberke, magasnak nem mondhatóak. Édesanyja tán a 160-t sem éri el. Ottó nővére is itt van kislányával. Csak megnézi ő is, ki az a három legény, kik képesek a vágyott ország másik végéből eljönni barátjukhoz. Ahogy mondtam, feltűnően nem magasak, de mindegyikőjük szemén látszik, hogy ha Arnold Schwarzenegger tette volna kertajtójukra a kezét, akkor sem léptek volna hátra.

A jó Isten hozta magukat! Micsoda emberek! Gyorsan tegyék le a bicikliket! - és a nagy örömben, bemutatkozásban elfelejtettem a neveket. Van ez így. Fáradjanak beljebb, mindjárt leszakad az ég, bicikli a szérűbe és fogják a poharat!

- Hú de jó! A másik lábamba is lehet?

- Még a kezeibe is! -

A nyárias melegben ég ugyan a tűz a sparheltben, hisz azon főtt a leves, de nem annak a melege csap meg bennünket. Tipegnek, topognak körülöttünk, hát megjöttek, ide jöttek, a fiunk barátai! Éhesek, szomjasak, fáradtak? - A kis konyhába hogy fért a 7 felnőtt hirtelen, nem tudom, biztos a kis szobában, a terített asztal mellett is volt mindig valaki, de megfértünk egymás mellett. Valószínű, hogy már a kezeinkbe szálló kicsi pohárkát emelhettük, mikor sikerül apró ajándékunkat átadni a háziasszonynak. Népi hímzéssel díszített borosüveg gallér, 6 hasonló pohár alátéttel.

- Nézd! Milyen szépet kaptunk! - mutatja büszkén lányának és rögvest a pálinkás üvegre köti. Erre Ottó előveszi díszfokosát a szekrény tetejéről, a TV mellől: Ezt is tőlük kaptam, diplomámra!

Micsoda emberek maguk És meséljenek, hát hogyan is csinálták, mert amikor én ... - és Ottó édesapja, kezében a söröspohárral elkezdi mondani és mondani. Alkalmasint mi is szóltunk, amit nem bántunk, már mint a szóval tartást, mert egymás után sorban lefürödtünk a kis fürdőszobában, leves előtt, leves után.

Fenséges ízű leves volt, tán több féle majorsággal. Végül is magyar földben kotorásztak! A pecsenye is kétlábú volt, de isten látja lelkem, már csak arra emlékszem, hogy nagyon belaktam főtt húsból is és a pecsenyéből egyaránt, ami szomjam nem oltotta. Hát ittuk a Csíkit is. Sütemény, amit a lelkük tett édessé - kellett enni abból is. Közben Ottó édesapja mesélt a családról, az ő apja háborús történeteiről, magyarországi hírekről, bolondos Amerikáról, ... Mert elmondása szerint Ő tájékozott, nézi a Duna TV-t, mindenről tudni akar. Helyes, csak sugározzon is az a műhold!

És, hogy nem jutott idáig eszünkbe a zászló? Már pedig az egyik legfontosabb. Nem egyik, a legfontosabb volt. Elmondtuk és kértük írják alá, hogy így jöjjenek velünk. A toll remegett a kezekben és anyuka első könnye is előbújt. Majd hibáztunk és ez koronát helyezett a zászló dedikálásra. Miután a felnőttek kézjegyeikkel ellátták lobogónkat, nővérke kislányával elköszönni készült, menve dolgukra. Kapuból visszaszaladnak és kérdve mondja, hogy kislánya halk szomorúsággal jegyezte meg az udvaron: Én is szeretném aláírni!

Így állít tisztelgő vigyázzállásba három nagy darab, nagy hangú, magát okosnak gondoló, korosodó férfit egy szerény lelkű, csak egyet szóló hat éves kislány. Hogy felejthettük el? Ne haragudj! Tessék, itt a toll! Hova szeretnéd? Fejét a zászló fölé hajtva, lassú, szép kerek betűvetéssel, alárajzolja nevét. Széles mosollyal emeli fel buksiját, nem haragszik, tán nem is haragudott. Mert még nem érthette, hogy mi mit hibáztunk. De szerencsére újra figyeltek bennünket a havasok székéről.

Megfürödve, jóllakva, megnyugodva és feldobódva az új hibát kerülve jut eszünkbe, hogy hagyjuk pihenni a háziakat, menjünk és kvártélyozzuk be magunkat Ottó hajlékába. Összeszedjük ami kell, fogkefe, pár ruha darab, sör és indulunk a város másik végébe, az utca utolsó portájára egy kis domboldalon. Még egyszerűbb és szerényebb, mint szülei háza és statikailag sem mondanám épnek. A telken nincs 13 almafa, csak kettő és a végén a szérű. De ez minket teljességgel nem zavar. Andrást és Karcsit annyira nem, hogy belépés után azonnal ágyra vetették magukat. Még nagyon elröhögni sem tudták magukat a szemüket lehúzó álomtól, mikor ágyfoglalásukra én hangosan barátunkhoz fordultam: Ottó! Akkor mi keressük meg Gergely Katit!

Én is csak mosolyogtam az elfekvőkön, mikor hallván kérésemet, a két test annyit bírt pösze mosollyal kipréselni magából: Hallod Cimbi, egy újabb nő! - Ó, ha ti tudnátok, kit is takar ez az újabb név! Beültünk az autóba és elindultunk, mert Ottó sejtette kiről is lehet szó ebben a közel 20 ezres városkában.

Gergely Katit 1989-ben ismertem meg, mikor Molnár Béla kollégámmal, barátommal Székelyföldre látogattunk és Partiumba illetve Gyergyóba hoztunk az elmenekült fiuk családjának, szerelmének csomagot, üzenetet. Kati valaki szerelme volt és segítőkész hozzánk. Elvitt bennünket, ahová csak madár jár az emberekhez és mély vallásosságával világot mutatott mindenkinek. Nekünk is. Többször találkoztunk és Szegeden tanulva még esküvőmre is eljött. Majd eltűnt, illetve látókörömből vagy 20 éve. Már eszembe jutott többször a búcsúra jövet és most is. Ottóval keresni kezdtük, ugyan meg nem találtuk, de közben újabb vesszőt kaptunk a szeretet-kosárhoz.

Kérdezzük meg a szomszédot, ki épp ott dülleszkedik szemlélődve nagy faragott kapujában.

- Persze, hogy ismerem Ottókám! De gyertek má beljebb, hogy nézünk itt ki!

- De jó néz ki ez a kapu! - és már kapom elő fényképezőmet - Ki csinálta?

- Ki, ki? Hát én, de előbb mutatok mást is, mert dologba vagyok. Itt egy pohárka, fogd és gyertek velem!

Megütött az udvaron keringő cefre szaga, itt csepegtetnek. Lépjünk csak a pajtába és tegyük a rézcső alá azt a poharat! Ízleljük csak meg! Almából van, jó alap lesz az áfonyához. Aztán kiderül, hogy van még pár féle-fajta, amit feltétlenül meg kell kóstolni a fedett teraszon, melyben még csapszék is lett kialakítva. Két-két kóstolás között a fafaragásokat is észreveszem, melyek a történelemről szólnak, a magyar történelemről. Kezdem érteni a csodaszép székely-kaput. Ahogy a kapuról lehull a lepel és kavarognak bennem a pálinka ízek, mester uram egy asztalhoz lép, ahol hangszóróval összeeszkábált citera fekszik és megpendíti a húrjait. Ottóra nézve mosolygósan megállapítjuk, hogy ez kedves, de inkább csepegtessen és faragjon. Miután megdicsérem, tovább lelkesedve behív a házba. Minden szoba minden bútorát ő faragta, rakta össze, nagyon látványos formákba öntve. Sőt, kinyit egy szobát vagy inkább kis galériát és megmutatja fantázia faragásait, a bútor elemektől a templom oltárig. Nem tud tőlük megválni vagy nem működik a marketingje, de ezzel nem idegesítem fel. Szeretettel mutatta, ahogy a pálinkáját adta, büszke nyakassággal, ahogy egy székely pápista.

Ottó kiadja a jelszót, menjünk a templomba, most van mise és tán Kata anyukája ott lesz. Helyes, menjünk, mert a meleg pálinka előbb hat és még van dolgunk a fiukkal is.

Csütörtök délután van és a templom tele. Hárman celebrálnak. Zeng az ének a Szent Miklós templomban. Éreztem én már Szentjobbon is, a hit tartja meg őket, attól erősek, attól kopik nehezebben az öntudat.

Lassan vége a misének, a sekrestyében várjuk a sok ministráns és papjaik kivonulását. A miseruhát levéve Ottót családtagként üdvözlik miután engem bemutat Kelemen papbácsinak - ahogy ők mondják. Megragadom az alkalmat és névjegyemet átadva megköszönöm a bonchidai szállást, mert Marika nénit ő szerezte nekünk és róla zengedeztek a hívek Kolozs vármegyében. Sűrű köszöngetések között körül nézünk a templomban és ugyan találni nem találjuk akit keresünk, de láthatom a sok fiatalt, kiket bérmálkozásra készülve rendezgetnek papjaik és beszédjükhöz erőt ad az oltár mellett feszülő három színű lobogó.

A Nap már elballagott a hegyek horizontja alá, nekünk is vissza kell menni Ottó portájára. Mert alszik a két betyár, kikkel együtt vár ránk a nagy esti program, a Székely gyors fogadása az állomáson, majd a töltött káposzta. Ébresztő puszira nincs szükség szerencsénkre, inkább egy sör a kézbe és nyomás a vasútra.

Már beesteledett, mikor odaérünk sokad magunkkal. Sok ember kezében zászló, a miénkbe is és távolról rézfúvósok hallatszanak. A városi rezesek gyakorolnak a peronon az őket körbeölelő tömegben. Fél tízre mondták, de a hangos egy órás késésről tájékoztat bennünket románul.Eltelt jó pár perc, aztán bemondta magyarul is. Merjen szólni bárki is egy rossz szót is!

Türelmesen vár mindenki, beszélgetnek, a rezesek is pihennek. Ó, ha csak ennyit kéne várni minden szépre, jóra, a sebek gyógyítójára! A hangos újra megszólal és egy bukaresti menetrend szerinti járatot említ. Begurul, megáll, leszállás-felszállás talán nincs is. De feltűnik az utasok reakciója, mert hát miért ne lenne furcsa számukra, hogy egy csendes hétköznap az egyik kis városkában, ki tudja milyen színekkel fellobogózott tömeg és zenekar fogadja őket. Ma még ünnep sincs! Felállnak a kocsikban, az ablakhoz mennek és számukra közömbösen megállapíthatják újra és újra, hogy persze-persze, a magyarok. A vonatuk pedig elindul a fővárosuk felé.

Bizony mi! Mert bizony ünnep van! Itt ma ünnepelünk, hogy újra találkozunk csíkon inneniek és csíkon onnaniak. Örülünk, hogy találkozhatunk, hogy valóban fogyva, de mégis itt. Amíg pedig békésen jár fejemben a gondolat, újra felállnak a fúvósok és újra megszólal a hangos. Most aztán tényleg fölösleges románul bemondani, de hát a szolgálati utasítás!

És begurul a vonat, a magyar vonat! Lógnak az ablakokban az emberek, egy ember, egy zászló és így tovább. Mire megáll, a zenekar fújja és lehet hallani ahogy hangosabb a szívverés. Kossuth Lajos azt üzente ... Méltósággal áll mindenki, várva míg leszállnak a magyarok a magyarokhoz, az érkezők vezetői a fogadók vezetőihez. Majd állnak egymás mellett, lelkükben összefonódva, szemükre pára ereszkedve és cseppen is belőle, mikor karnagy úr inti a himnuszokat. Ahogy szívet szorongató a Budapestről érkező, innen származó atya beszéde, úgy szívbe markolóak a lefogatásban lévő polgármester úr üzenetét tolmácsoló alpolgármester szavai. Ünnep ez, ahogy mondtam, magasztos a léleknek, felemelő a leszegett fejnek. Mert nehéz lenne a szívvel elhitetni, lassan egy évszázad után is, hogy jól van ez így?

Ó, én édes jó Istenem,

Oltalmazóm, segedelmem,

Vándorlásban reménységem,

Ínségemben légy kenyerem.

Az ősi himnusz után békében mindenki elindul otthonába magában vagy vendégeivel lepihenni vagy koccintgatni, mert személyesen is hangot kell adni örömnek, bánatnak, reménynek. Mi is indulunk a Csergő központ felé, megkésve bár, de jóllakva nem! Szerencsénkre, ezt barátunk szülei is így gondolták, akiken az esteli fáradság nyoma sem látszott.

- Hát hol voltak idáig, majdnem kihűltek a gombócok! - és egy lakodalomra való káposztába göngyölt, illatozó hústál kerül elénk.

- De elébb igyunk! Mert legyen hely odalenn! - és Csergő bátyánk visszautasíthatatlanul nyújtja felénk a pohárkákat koccintásra. - Jó ugye? Hát akkor még egyet!

András és Karcsi a szíves kínálásba belekapaszkodva elkezdik nekem mondani, hogy most szívd meg magad Golyó, mert holnaptól ennek vége! Már miért lenne vége? - kérdezem, hisz holnap csak megünnepeljük a célba jutást? De ők csak rázzák a fejüket, hogy ünnepeljük, de csak borvízzel, mert régi ismerősük, szállásadóink erős hitüket erős antialkoholizmussal élik meg. Hihetetlen, gondoltam, de akkor majd elmegyünk a kocsmába. Ezt sem tartották jó ötletnek, mert micsoda illetlenség lenne ez, ha pár éve nem látott barátaikat érkezés után a vacsora asztal mellől ott hagynánk. Jó, de ezzel most ne idegesítsük egymást, nézzük a káposztát.

Szájunkkal meg is nyílt a bendőnk és a gyergyói legelők tejfölével ürül a tál, mintha még 1.000 km várna ránk. Így nem lesz fogyás, akárhogy is reménykedtünk benne. A szerpentinekhez még csak volt akarat, de házigazdáink szemében az örömöt látva, a gombócoknak nem volt erőnk ellenállni! Mikor már a szemem is kezd lecsukódni a napi vagy heti fáradságtól, a villámra még akkor is feltűzök egy egyet, mert szívükből adják - es há jó is!

Tele hasunk húz ki bennünket az ajtón a reggeli viszontlátásig. Ottó várában még egy-egy Csíki lecsúszik, de már lábunkat úgy tesszük az ágyra, hogy álmodjuk hozzá az altató, kedves, finom kezeket. Altató énekre és nyugtató simogatásra nem volt szükségünk, ezt megoldotta a jó levegő és a pohárkák tartalma. Álmunkban pedig a medvével is megküzdöttünk.

Újra szép napra ébredtünk és egyben az utolsó stációra. Kidugva fejünket az ajtón, megállapíthattuk, hogy a medve valóban csak álmunkban járt itt. Ezen felbátorodva kiléptünk az ajtón és a közelben lévő almafa tövében elhelyezett kerti csövön vizet is ereszthettünk arcunkra. Fájó izmaimra pedig ráfért egy kis átmozgatás és a várható uradalmi reggelinek is helyet kellett csinálni. Közben nyeregtársaim poharat tartva felém újra figyelmeztettek: Igyunk, mert miután ma megérkezünk, ott nem lehet.

-De akkor miért nem máshol foglaltunk szállást? Jó, nem ez a legfontosabb, de azért mégsem mellékes!

De ők csak hivatkoztak a baráti kapcsolatukra.

- Jó, akkor igyuk meg Ottó kávéjával együtt ezt a kis pálinkát is és menjünk reggelizni. És én ennék újra a káposztából!

Ugye nem kell leírnom, hogy mi várt ránk! Füstöltekkel rakott tál és félig tele vájling káposztával. Nem hátráltunk meg, főleg, hogy a figyelmeztetés folyton-folyvást jött: Most igyunk, mert Csíkmadarasom ...!

A gyergyói lakomáknak, az adomáknak, a keresésnek, a szoborpark, a templom élményének, a két almafa virágzásának pedig vége szakad, mert menni kell tovább. Felmálházunk és próbálunk elköszönni férfiasan a nekünk Gyergyószentmiklóst adó két óriás kis magyar emberkétől. Nem könnyű, mert érezzük rajtuk, hogy többet látnak bennünk, mint amit mi adhatunk. Ők készek, hogy nyitott szívvel fogadjanak bennünket, nekünk a csíkon túl tanulni valónk van tőlük. Tudják, hogy mennünk kell és a zászlóval jönnek velünk. Örömükben csordul a könnyük, de nem csak az övék. Nem kell ezt röstellni, mert ha van tiszta érzés, akkor ez az és jó megélni. Szegény marad, ki nem élheti! Az ölelésben is minden visszaigazolódik. Az udvar közepe most a világ közepe. Jó volt itt, felejthetetlenül! Köszönjük Ottó! Várunk benneteket! Nagy kosarat fontatok nekünk lelketek ajándékaiból.

Golyóka