Csíkmadarasi reggel, Pünkösd szombatja. Tizenkettedjére sem sikerült kialudnunk magunkat, mert tegnap is később feküdtünk, mint odahaza terveztük és ma aztán valóban időben fel kellett kelnünk, hogy a Nyeregből el ne késsünk. Szikrázóan süt a Nap, mely remélteti velünk, talán elmarad a Csíksomlyói búcsúkor oly gyakori égindulás. Ha esik, megszentel bennünket, ha nem, hát megóv bennünket az ég. Hátizsákunkba pedig betesszük az esőkabátot. De mielőtt magunkra öltenénk díszegyenruhánkat - mert Balázs elhozta nekünk fokosostúl, kardostúl - együk meg reggelinket, mely várhatóan nem lesz kalória szegény. Házigazdáink pedig már a konyhában sürgölődve várnak bennünket. Akár csak Gyergyón, roskad az asztal. A kolbászos tojásrántotta, a füstöltek, a jó magyar kenyér, az átlátszó folyadékkal telt üveg és épp eszembe jutott volna magamban, hogy de tudnék enni egy kis, ... Fejemben nem értem a mondat végére, mikor Márta egy nagy teli serpenyővel áll elő és fennhangon kérdezi: Kinek adhatok kis puliszkát? Egyszerre jelentkezünk, ahogy meglátjuk a tetején olvasztott sajttal gőzölgő főtt kukoricadarát. Mennyit is vehetnék belőle, hogy a pécsieknek is ...? De itt sem érek a gondolt mondat végére, mert Laci tolja ki az utolsó falatokat is tányérjainkba: Meg kell enni, mert Márti csinálja a következőt. Hát most is megettük és megittuk, amit kellett.
A mi Károlyunk pedig bejelenti, hogy Ő vállalja az autóvezetést, a mai 20 km-re. Csak teát kér a reggeli leöblítésére. Ahogy én nem tiltakoztam, úgy sem Balázstól, sem Andrástól nem hallottam ellenkezést. Akkor ez rendben lévén, vegyük fel ünneplőinket. András szép erdész gúnyát, én Karcsival az egyesületi egyenruhát fokossal, vércsatornás karddal, Balázs pedig szintén kitéve magáért, a háború előtti bányász díszegyenruhát ölti magára. Lakatos Csabi barátunk látna bennünket, biztos mondaná: Ez így most rendben van! - Mert ha van tartalom, akkor annak módja is legyen!
Kigurulva a főútra, beálltunk a sorba. Mert aki még nem tudná és tervezi menni ezen ünnepre, az úgy készüljön, hogy ezen a napon a Csíksomlyóba vezető utakon 10 - 20 km-es sorok alakulnak, melyek lassan csordogálnak be a város kapuján. Mi készültünk és nyugodtan gurultunk, majd a város határában az első adandó helyre leparkoltunk. Kiszállva autónkból madártávlatra láthattuk a kegytemplomot, mögötte a hegyet a hangyabolyként gyülekező emberekkel. Újra sorba álltunk, hömpölygő embersorba és elindultunk, hogy hálát adva áldhassuk az istent.
Földúton, vetés szélén, kicsit benne, árkon át és a Nap nem csak szikrázott. Fekete ruhánkban fűtött is. A Nap tüzelt, mi patakokban verejtékeztünk és Balázs nem is bírta szó nélkül: Mi a nyavajának kellett nektek az egyenruha? - Mert az kell öregem! - dobta vissza a szót Karcsi, nem rosszallóan, csak nyomatékosan. A város első utcáit elérve pedig meghívott mindenkit egy üveg hideg ásványvízre. Miután ittunk, a vizet kicsavartuk fehér ingjeinkből és az egyenruháinkat folyamatosan szemrevételezők között folytattuk a menetelést.
Még ha nem is nagy öröm izzadó testtel a porfelhőt verő tömegben menni, azért az öröm, hogy áradatnyi ember jön és a végét nem látni. Gondolkodásukban, öltözékeikben sok féle-fajták. Egyben közösek: magyarok. Mert még az a cigány is az, magyar cigány, aki Sütőékért Marosvásárhelyt neki ment a román botosoknak, az is magyar cigány, aki koldulva kilopja zsebedből pénztárcádat. Ott a kanadai zászló alatt, aki törve mondja: mádár, az is magyar. Mert aki a határ másik oldaláról, Palánkáról, Kománfalváról jön az is magyar, csak kicsit elcsángáltatta a történelem. Ez a színes áradat gazdag, mint a tenger világa és ebben az egy szóban hegyeket mozgató erő van. Minket ennek teremtettek, bennünk így látja Isten örömét. Mi piros-fehér-zöldben színesítjük a világot.
Természetvédő zöld mozgalmak nagy féltéssel szokták figyelmünket felhívni, ha egy növény - vagy állatfaj veszélybe kerül. Akkor nekünk sem kell szemünket lesütve, félszen félteni, védeni, ápolni, erősíteni ami, aki e szó mögött van - magyar. Minket ide, ennek teremtettek! Ha tartozunk hálával a teremtésért, ha tartozunk felelőséggel a kapott környezetünk minden fűszáláért, akkor alapvető kötelességünk védeni, ápolni kultúránkat, nemzetünket, hitünket is, mert az élettel kaptuk. Ki tartozik ezzel? Én és ki velem magyarnak érzi magát. Ez az áradat pedig együtt érzi, csíkon innen, csíkon túl és határon innen, határon túl! Ahol pedig érzik együtt e szót, amit az öt betű jelent, ott a szó erőt ad az érzőknek, az érzők erőt adnak a szónak.
Összenőve érzéseinkkel elérjük a kegytemplomot körbevevő sűrű forgatagot és innen irány a nyerget formázó hegy teteje. Ott várnak bennünket a megbeszélt szokott helyen jó barátaink, Kohárék, Lakatosék és Ottó. Lépnénk mi sebesebben is, de minden felfelé vezető ösvény tele, egyre lassabban halad a sor. A hegyoldal közepéhez érve kilépünk a felfelé igyekvők sorából és próbálunk a földre telepedők között lavírozni. Ügyeskedésünk is egyre lassul, mintha többen, sűrűbben lennének mint az előző években.
Felfelé menetelésünk közben a pünkösdi oltár mellől a székelyharisnyás férfiak és piros-fehérbe öltözött asszonyok kórusától már szólnak a Mária énekek. Lassan, lassan felérünk a zöld teret határoló erdőhöz, hol sem helyet, sem barátainkat nem találjuk. Biztos, hogy többen vannak. Ki tudja hány százezren? Mi bemegyünk az erdő szélébe, ott legalább a tüzelő naptól védve vagyunk.
Nem voltunk magányos manók az égbe törő lombfedél alatt. Megkeresve a megfelelő fatörzset, esőkabátjainkra letelepedtünk. Innen az áldozat felmutatást is láthatjuk a tömeg és belőlük kinövő lobogó zászlóerdővel együtt. Míg mi is kibontottuk nevekkel díszített lobogónkat, megkezdődött a szent áldozat. Keresztet vetve magunkon elkezdődött, amiért jöttünk. Imádkozva hálát adni, hogy vagyunk, hogy itt lehetünk, hogy várnak bennünket otthon feleségek, gyerekek, szülők. Imádkozva kérni Babba Mária közbenjárását szeretteinkért, a zászlót aláírókért, a barátokért, Magyarországért. Imádkozva az oltár elé helyezni az 1.020 km-t. A főcelebráns pedig elmondja, hogy az idei zarándokok Rómából pápai áldásban részesülnek, ami teljes búcsút jelent.
Sok százezrek egy nyelven mondják a liturgiát. Mert ez most a mi szent misénk. Minden generáció itt van és fiatalok is szép számmal. Csicsereg is tőlük az erdő, mert nem köti le őket teljesen a mise. Karcsi nem is állja és egy pokrócon viháncoló, füstölgő kis csapatot csendre kér, tőle megszokott módon, határozottan. Igaza mellett nem ideges, inkább lelkében örül. Idétlenek, de itt vannak önként és tizenvalahány év múlva a gyermekeik is itt lesznek.
Higgyük, hogy itt lesznek és reméljük akkor is, ha a történelem nem egyedi, de egyik legnagyobb ellentmondása is, ami itt történik velünk, közel száz éve. Mert él egy nép a maga természetes környezetében, a Kárpát-medencében az idő által megméretett, kigyomlált kultúrájában és a történelem csúnya gúnyt űz vele.
Legősibb, legszentebb, legmesszebbre mutató szakrális helyét, melyről nincsenek nagycsaládi nézet különbségek, ahol nincsenek viták, ahol mindenki érezheti eleit, ahogy azt József Attila látta a Dunánál, nyitott lélekkel szól mindenki oltalmazónkhoz, Szűz Máriához, Babba Máriához, ezt a helyet nem mondhatjuk házunknak, hazánknak. Erre a helyre, melyre szinte minden magyar vágyik, vagy legalább látni szeretné egyszer, ide nem mehetek, mint szüleim házába szabadon, hogy megköszönjem életem. Ide papír, engedély kell, hogy egy működő természeti egységet mesterségesen felszabdaló torz szülemény határnak nevezett csíkjától 400 km-t kelljen mennem az enyémek között. Így jöhetünk ide mi. Mert más nem jön ide, hisz nem ide kötődik, ez nem másoké. Ide más nem jön várni felkelni a Napot, csak a mi asszonyaink, akik szentháromsági titokhoz hasonló, táltosi rejtély örököseiként állnak itt minden Pünkösd hajnalán tán 1.000 éve.
Az nem lehet egészséges alkotása az emberi történelemnek, kultúrának sehol, ha a gyermek szüleit nem köszöntheti anyjától tanult nyelven, az nem lehet egészséges, ha egy kultúrkörhöz tartozó nagycsalád nem rendelkezhet saját dolgairól, az nem lehet egészséges, ha az ami az enyém, azt a szomszéd felügyeli és a szomszédhoz kell járnom magamat megőrizni. Ennek a varázslatos térnek a helye a csíkon belül van és akkor a csíkot határnak is lehetne nevezni.
Vajon mit vétett ez a nép oly nagyot és ki, mi ellen, hogy ezt a történelmi gúnyt kell szenvednie? És szenvedésének lesz-e vége, ha lerója tartozását, ha egyáltalán volt neki?
Figyelünk és résztveszünk a szertartáson és közben fáradunk. Tekerni könnyebb, mint állni? Először Balázs kuporodik le és dől hátra, elvégre ő tegnap érkezett. Mire András is leül, Balázs már alszik. Karcsi kicsit a fának dőlve figyel. Figyel ő és nagyokat pislant. Én is előveszem esőkabátomat erdei szőnyeg gyanánt, mikor megszólít egy legény, hogy a szomszéd fánál álló ló gazdája szeretne velem beszélni. Odamegyek kíváncsi tekintettel, ő pedig tágra nyílt szemekkel érdeklődik kardom után. Kezébe adva sajnálattal tájékoztatom, hogy ez egy szabja vércsatornával, mert az fontos de, hogy hol, mennyiért, én bizony nem tudom, mert ez nekem egy nagyon nagy ajándék. Látod, látod Lakatos uram, itt megint rád lett volna szükség! De reméljük, ezen nem fog múlni és mire kell, arra a ló gazdájának kardja is lesz!
Én is leülök és tudom, hogy figyeltem, az Úrfelmutatásnál térdeltem, az Úr imájához felkeltem, de a mi figyelmes Károlyunk szerint a kettő között nagyokat biccentettem. Igen, azért csak türemkedik az az 1.020 km.
- Köszöntsétek egymást a béke jelével! – hangzik az oltártól.
- Legyen békesség köztünk mindenkor! – zúg a magyarok válasza.
Mi pedig mély érzéssel egymás szemébe nézve nyújtjuk a baráti jobbot. Majd újra térdre ereszkedve, tudva ki előtt hajtunk fejet, minden büszkeséget elhajítva mondjuk el kérésünk:
- Uram! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Csak egy szóval mond és meggyógyul az én lelkem!
András, József, Károly! Vállalt utatok most ért véget. A testi teher mellett elhoztátok lelketek! Meghallgatásáról rendelkezzék vele az, kitől kaptátok, ki tisztán látja, mi benne lakozik! Testetek próbatételének értelmet adtatok!
Áldozás alatt örömömre megpillantom Kohár urakat, a tapasztaltat és az ifjút. No, akkor csak erre vannak valahol az erdőben. Majd mise után felkutatjuk őket, de előbb a himnuszok.
Hol Szent Péter sírba téve, és Rómának dobog szíve, …
Isten áld meg a magyart …
Ki tudja merre, merre visz a végzet … Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!
Golyóka
