Nem hosszú, de mély alvás után a jó szívvel kínált alapos reggeli, majd indulás Gyimesbükkre. Mert a Székely gyors is megérkezik végállomására, a csíkon túli Magyarország legkeletebbre fekvő vasúti objektumához, a tán már 10 évvel ezelőtt felújított gyimesbükki határ vasutas őrházához. Ennek az örömteli pillanatnak pedig utitervünk szerint is részesei szerettünk volna lenni. Mi pedig tartjuk a tervet, ha kicsit módosítva is, mert a két kereket négyre cseréltük, hogy lelkünkkel ellazult izmaink jó érzéssel érhessenek célba.

Csíkszeredánál keletnek fordulva pár kilométer után el kezd emelkedni az út, fel a Csíki-havasokba, a Gyimes felé. A látvány lenyűgöző és meggyőző. Biztos feltekertünk volna, ha kell, legfeljebb többször leszálltunk volna a nyeregből. De volna, volna, volna – nem kellett! Gyönyörködve a tájban, a véget érni nem akaró, felfelé kúszó út völgyében, a magaslati pontokról az elénk táruló hegyormokban, az esztenák végtelenjében – kényelmesen szemlélődve az autóból nem jutott eszünkbe, hogy nekünk most biciklizni kellene. Ebben a nyugodt lelki állapotban értünk fel Fügés-tetőre, hogy a Csíki-havasok vízválasztóján átbillenjünk és Karcsi lábát csak a féken tartva, beguruljunk Gyimesbükkbe, ameddig csak lehet, mert nem rövid a falu. Jobbról - balról a hegyek szorításában élő falvak hosszában növekedtek, amerre a hegyi gyorsfolyású patakok is utat találtak maguknak a Tatros felé. Mert immáron a hegyekről lecsorgó, a hegyekből kibújó életadó vizet nem az Olt, hanem a Tatros gyűjti össze. Tehát hosszúak a falvak, Gyimesbükk a táblától az őrt álló Rákóczi-várig, a határig, tán 10 kilométernél is hosszabb.

Ahogy utunk során sokszor, most is lábunk előtt hevert a történelem, amit itt a Magyar Honvédség által, a II. Bécsi döntés után épített, vagy csak felújított, hosszan sorakozó laktanya épületek tettek kézzel foghatóvá. Ma életjelet nem mutatnak, de állagukon jól látszik, hogy nem rég még funkcionáltak. Igaz, a háború utáni gazdáik, itt a székelyek háta mögött más irányba tartották a fegyvert, mint elődeik. Hej, hej, ezek a székelyek, itt a volt nagy testvér, a Szovjetunió határában sem voltak megbízhatóak? Vigyázni kellett rájuk folyamatosan. Remélem a mai napig nem javultak meg!

A falu táblát elhagyva pár kilométert gurulhattunk, mikor a kirendelt milicia vigyázó posztosai megállítottak bennünket, másokkal egyetemben. Eddig és nem tovább.

- Mondtam, hogy így lesz. – jegyezte meg Karcsi – Múltkor sem engedtek beljebb az autókkal.

- De miért? – Nyitottam tágra szemeimet.

            - Egyszerű! Ott nincs parkolóhely. Ez így célszerű. Viszont a biciklis zarándoklat most átvált gyalogosba. Mert az állomásig még pár km és utána legalább öt.

            - Fiúk! Jó, hogy autóval jöttünk, de ezek szerint eredeti tervünk „nagykönyvbe” íratott és a bicikli helyett kaptunk 15 km gyaloglást. Szedelőcködjünk! – fejeztem be rövid elmélkedésemet és lábunkra állva elkezdtünk jó ütemben gyalogolni az út szélén, járda nem lévén.

A gyimesbükki vasútállomáshoz érve sebességünk a lassú sétálásra csökkent. Itt parkoltak a zarándok buszok és a székely gyors útja is itt ért véget utasai számára. A mozdonyok innen már üresen fogják megközelíteni a határt őrző állomást. Ettől a ponttól mindenkinek gyalogszerrel kellett megközelíteni a csángó mise és a köré szervezett programok színhelyét.

Kettes, hármas oszlopokba rendeződött zarándokokként poroszkálva rúgtuk a port. Hiába szerettünk volna szélesebb séta mezőt hasítani magunknak a járda nélküli utcából, román vigyázóink oly szorgalmasan fújták szájukhoz nőtt figyelmeztető sípjaikat, hogy a legmodernebb kortárs zeneszerzők is megirigyelhették volna az éles hangzású dodekafón hangzavart. Nevetségesnek tűnt a sípkoncert, de a négykerekűek számára biztosítani kellett a forgalmat és a tömegre mindig vigyázni is kell. Kis idő eltelte után pedig újabb magyarázatot kaptunk a felvigyázók zenés jelenlétére. Nagy motoros had közelített bennünket a határ felé zúgva. Nem a gójok voltak, többségük rendszáma „HR” és „CV” betűkkel kezdődött és felségjelük nem egyezett gépeik hátulján lobogó zászlócskáikkal. Szükségük volt mindkét sávra.

Közeledve a pünkösd vasárnapján bemutatandó áldozat színhelye felé, hallatszottak az énekek, szavalatok, az itt élők előadásában. Magyar dalok, magyar mesék csángó és székely népviseletben, mindenhonnan érkező magyarok koszorújában. Jó érzés ez újra és újra ott, ahol gondolják sokan, hogy a madár sem jár. Pedig nem csak a madár, hanem a Nap, Hold is felkel, tán fényesebben, mint New Yorkban vagy Párizsban és biztosan tisztább levegőben!

Lassan, de megérkeztünk a határvonallal szinte egybeeső vasúti felüljáróhoz, az onnan induló földúthoz, mely a hegyoldalon fölvezet történelmet megélt romok között az újonnan megépített oltárhoz és szép környezetéhez. Nagyságrendekkel kisebb a tér, mint a csíki nyeregben, az összejöttek száma is jóval kevesebb, de a szívet melengető érzés semmivel nem hűvösebb. Így kaptattunk fel a templomot, színpadot körbevevő dombok egyikére kopjafa sor mellett elhaladva és árnyat keresve a szentmise idejére. Nem volt egyszerű, mert a jobb helyeket a korábban érkezők már elfoglalták, így az elég meredek hegyoldalban a térdig érő fűben, a nyakunkig érő fenyők árnyékában találtunk csak alkalmatosnak ítélt ülőfészkeket. Ahogy az első fecskék után pedig megérkeznek többiek, példánkat követve úgy népesült tovább a hegyoldal. Így madártávlatból szemlélhettük a lelkes amatőr előadásokat, a tapsoló zsúfolt padsorokat és váltunk részeseivé a csángó áldozatnak.

Imádságos óra volt, nyugalmas szemlélődéssel. Újfent méltósággal tudtuk elénekelni himnuszainkat az igehirdetés, az úr imádsága és bűnbocsánatunk kérése után. Szép az élet és gazdag! Nem csak azért, mert igazán szemrevaló két székely menyecske ékszerűen közénk ült, hanem mert a természet ölén megtapasztalhattuk újra, ha nyitott vagy szellemileg és fizikailag, akkor lélekemelő élményekkel töltődhetünk a legegyszerűbb körülmények között, a gyakran vágyott, boldogságreménnyel felruházott, fontosnak hitt tárgyaink nélkül is. Az az érzésem, hogy a fűben fészkelve könnyebb ráeszmélni a teremtés csodáira, mint egy luxus lakosztályban koktélt hörpölgetve. Nem akarom azt mondani, hogy a koktél rossz, de a lényeges dolgokról, „mit csak szívével láthat az ember”, nem szabad megfeledkezni! Mi pedig négyen, hála a teremtőnek, sokad magunkkal együtt, kitárt szívünkkel még nem vagyunk feledékenyek! Ráadásul még reménykedünk is!

Ezen gondolatokkal átszőve álltam fel fenyőfám mellől és indultunk szemlélődve visszafelé. Pár lépést sem tettünk és az autóút másik oldalán lévő őrállomásra befutó két mozdony éles duda harsogása a teret betöltve, felkiáltó jelet tett szellő fútta gondolataim végére. Most aztán valóban vége zarándoklatunknak.

Beállva a visszafelé poroszkálni kezdő tömegbe, meglátva egy padokkal, csapszékkel ellátott udvart, gondolkodás nélkül kiálltunk a sorból. Várjuk meg kellemesen, míg kicsit oszlik az emberáradat – olvastuk ki egymás szeméből – a lelki erő után gyűjtsünk fizikait is a távolban lévő autóhoz. Gyűjtögetés közben persze újra otthoni ismerősökkel köszönünk össze, újra összemosolyognak az arcok: Hát ti is itt vagytok?! Igen, itt! Mert jó itt 800 km-re otthonunktól anyanyelvünkön érteni egymást, mert jó itt látni, hogy az ünnepet népviselettel is díszítik az idevalósiak és jó itt csíki sört csapoltatni.

A megritkuló tömeg lábra állít bennünket. Menjünk, hisz Csíkmadarason még fel kell szerelni a bicikliket az autó tetejére!

Pár száz méter után az egyik hídon epret árul egy fiatal pár. Azonnal leragadok előttük, hisz erre vágytam indulásunk óta. Mert odahaza kitaláltam, hogy induláskor kezd beindulni az eper szezon a csíkon innen és milyen jó lesz, hogy egész úton, a csíkon túl is ehetem kedvenc gyümölcsömet. Epres joghurt reggelire, csupa egészség! Nos, ehhez képest Mórahalmon vagy Ásotthalmon sikerült egy alkalommal szereznem a pirosló kedvencből, míg Karesz és András az elmaradhatatlan fagylaltjaikat nyalogatták. De most elért az eperérés Erdélybe is, ha nem is Székely-földre, hát Szatmárba – mondta az eladó legény. Én bizony teletömöm magam – gondoltam és azonnal megalkudtam az asztalon lévő maradék másfél kilóra potom áron. Mindenki örült, indulhat haza.

Örömmel szaporáztam lépéseimet a többieket utolérendően és közben két-három szemet letolva a torkomon arra gondoltam, hogy a többiek mennyire meg fogom örvendeztetni a maradékkal. Élvezve az eper ízét, fogaim közt sercegő homokszemektől sem zavartatva hallom, hogy hátam mögül női hang kiabál felém. Rápillantva meggyőződtem, hogy engem szólít, mert nagyon integet és siet felém. Egy újabb nő, csinos, fiatal, helyi lehet, hallom a kiejtésén. Hát hallgassuk meg, mit tudok tenni érte?

• Ne haragudjék! Most jövök az eprestől és mondták, hogy ön megvette a végét. Tudja, én babát várok és nagyon szeretnék a picinek friss gyümölcsöt adni, csak egy pár szemet. Adna el nekem? Tényleg csak pár szemet, szemenként adok egy Lejt. – és kezében nyújtott egy ötöst.

Tán annyiért vettem az egészet, szemeket nem számolva, de öt szem volt benne bőven.

• Aranyoskám! Aztán, hogy gondolja? Hová tegyem zacskómból? - és nyújtja csillogó szemmel másik kezét is.
• Az nem lesz jó! Valami tálka kellene, amibe belefér. – erre átrohan a túloldalra és beszalad egy kocsmába, ahonnan pár másodpercen belül kezében egy picike műanyag edénykével visszaszalad hozzám.
• Ez nem lesz jó! – elégedetlenkedtem tovább – Ebbe három szemnél nem fér több, én pedig kicsivel szeretnék többet adni.
• Elég lesz annyi is, tessék csak odaadni! Itt a pénz!
• Üzlet az üzlet! Nem aprózzuk el. – mondtam határozottan.

Már indult is újra vissza az ivó felé, én pedig követtem. Mire beléptem a kocsmaajtón, már előttem is állt egy rendes tállal.

• No, kedvesem! Aztán maguké-e ez az ivó és van-e a hordóban sör? – kérdeztem.
• Miénk lenne és persze, hogy van!
• Akkor tessék várni egy pillanatot!

Kiléptem az utca közepére és a fiúk után kiabáltam. Sokat nem kellett integetnem, gyorsan visszafordultak. Bíztak bennem, ami jól esett. Én pedig visszaléptem a csapszékhez és a kezemben lévő nagy zacskó epret beletettem a leányka táljába.

• Három sört kérek és lerendeztük!

Fiatalasszony eltátotta a száját és tán azt akarta vón mondani, hogy ezért több járna, de én megelőztem:

• Aranyos! Ne tessék velem alkudni! Inkább etesse meg a magzatot. Inkább csapolni tessék, mert mindjárt itt lesznek a barátaim és szomjasak. De nem bánom, egy ásványvízzel még megtoldhatja, mert sofőrünk is van.

Mire a fiúk is beléptek a kocsma udvarba, már nyújtottam feléjük:

• Uraim! Íme, a frissen csapolt csángó epres sör. Fogyasszátok egészséggel!

Kissé értetlenkedő szemekkel nézték a fél órával előbbi sárga itallal teljesen azonos színű folyadékot, de sokat nem haboztak - majd elmondja, ha akarja - gondolták és szemrebbenés nélkül szájukhoz emelték. Szemük akkor rebbent, mikor elém állva újra megjelent csinos epres üzletfelem. Károlyunknak tekeregtek is szemgolyói, keresve a kontaktust némán a többiekkel: Milyen újabb kaland kezdete előtt állunk újfent? Mire a csángó leány kissé zavarodottan el kezdi nekem mondani:

• Tudja, ha már ilyen rendes volt, akkor el kell mondanom, hogy nem is én vagyok áldott állapotban, hanem a sógornőm, hatodik hónapos. Neki akartam az epret.

Meglepődtem kicsit, mert miért is kellett lódítani? Aztán pedig, hogy őszintén elmondja! Kicsit én is bután néztem, de ha már szabad leány áll előttem, akkor mondjunk neki valami szépet, vidámítsuk fel furdaló lelkét. Szabad leányért nem nyúlhat bicskához senki.

• Kár volt hazudni, emígy is odaadtam volna. De szép, hogy elmondta. És tudja ilyen szép, meleg lelkű leánynak is könnyen lehet babája! Csak vigyázzon, ne akárkitől és én, mi szívesen vigyázunk magácskára!
• Értem én, értem én! – lépett vissza egyet és arcán látható hirtelen megszeppenéssel folytatta - Nagyon köszönjük és esetleg meginnának még egy sört?

Éreztem rajta, hogy kissé vívódik, mert szeretett volna még adni valamit, de közben távolságot is tartani. Volt már hasonló élményben részem jó pár évvel ezelőtt Nagy-Hagymáson, a Kis-Békás patak partján. Valamit mondtunk, amit ott nem lett volna ildomos. Tehát oldani kell a számunkra kevésbé ismert helyzetet.

• Kisasszony! Ha nem tévedek. Köszönjük mi is a vendéglátást, kínálást, de italunk után mennünk kell. Mert várnak bennünket itt is Csíkban és odahaza is. És ha várnak, akkor menni kell, ugye emberek? – mondtam az utolsó mondatot kissé hangosabban, hallja más is a közelben.
• Bizony, akkor menni kell! – jött a visszhang az udvari padon ülő, csángó ruhában hörpölgető legénytől. Nem volt mérges, csak szólt egyet.
• De ha már tetszett kérdezni, innánk-e még? Azt nem, de ha valaki elvinne bennünket autóval az autónkig, akkor legközelebb is hoznánk epret!
• Én elvihetem magukat! – mondta hirtelen teljesen feloldódva a leány és indult újra serényen kocsikulcsáért.

Korsóinkat letéve, elköszönve, hamar az újonnan teremtett taxiban voltunk. Ennek igazán örültünk, mert már nem sok kedvünk volt gyalogolni. Aztán az indulás után nem kellett kérdezni. Csinos sofőrünk azonnal elmondta, hogy mikor mondtam neki pár jól eső kedves szót, ő megijedt, mert hátunk mögött ült a falu legverekedősebb legénye, aki szólt is hozzánk. Nála nem lehet tudni, mikor ugrik bicska a tartójából. Az idegen pedig csak idegen, még ha egy nyelvet beszél is.

Hát nem gondoltam rosszul és szerencsére a csángó epres sör után csupa jó érzéssel elköszönve ülhettünk saját autónkba.

Kezdett szürkülni, mire Csíkmadarasra értünk és vendéglátóinknak vidáman meséltük a napot, miközben szerelni kezdtük fejünk fölé kétkerekű társainkat. Márta és Laci is segítettek. Jó szándékból és mert tudták, hogy ma este az epres sör után valóban nem ártana időben lefeküdni. Holnap, pünkösd hétfőn nekik munkanap, nekünk pedig időben kell kelni. Hosszú az út Nagykanizsáig.

Reggel, vagy inkább kora délelőtt 9-kor el is tudtunk indulni. Vidáman, hálás köszönettel búcsúztunk jó emberektől. Jó érzéssel hagytuk őket magukra otthonukban, mert hissszük, hogy ők is mindent elkövetnek vigyázó létükkel családjukért, közös hazánkért!

Az idő lett szomorú, hogy elindultunk. Zokogott nagyon, szakadt az ég, mire a Király-hágóhoz értünk. Tán minket siratott és egyben lassított. Mert odafenn jobban tudják mindegyikőnknél, hogy ugyan mi járunk Erdélybe és a csíkon túl sok helyre meglátogatni nemzettársainkat, de mégis nekünk van szükségünk rájuk, mert a csíkon idebenn bizony nagyon szegényes a magyar érzés. Siratni való, locsolni, hogy kihajtson, kivirágozzon! Mi felüdülve érkeztünk Nagykanizsára hajnal 2-kor is!

 Golyóka