Kedves olvasó, ne lepődj meg, hogy a kilencedik napnál még csak pár mondatot látsz! Meg fog érkezni a többi is. Viszont a 8. napot sikerült monitorra vetnem. Tán érdemes visszalépni egyet és azt olvasva várakozni.

Egy nap után folytatva:

Annyit azért mindenképpen érdemesnek tartok megjegyezni a tegnapról és a máról, hogy ki is oldotta meg Károlyunk szálítmányozását a létavértesi csíkátlépőtől Zsibóig. Mert ki lett volna, ha nem a szenjobbi huszárkapitány! Első találkozásunkkor is látszott, hogy karakán ember és a pár nap be is bizonyította, hogy nem ismer lehetetlent. Jó pár kéréssel fordultunk hozzá utunk zavartalansága miatt - mindent, szinte gondolkodás nélkül megoldott. Daliás testartása, egyenes tekintete teljesen jól tükrözi személyiségét, hozzáállását a mindennapokhoz. Megérdemli a magyar huszár zubbonyt!

Kiértünk a városból, pár km-t haladunk a még vékonyka Szamos mellett, majd Szamosőrmezőt is elhagyva távolodunk a bennem mély élményt hagyó szilágysági tájtól. Dél felé haladunk, Almásbalázsháza, Hídalmás felé. Milyen szép egységet képeznek a település nevek is a tájjal! Itt folyik a Szamos, aztán az Almás völgyében Hídalmáson egy hídon átmegyünk az Almáson. Kialakult sok száz év alatt, ahogy bárhol máshol is.  Ebbe csak belerondítani lehet, ahogy ezt megtették sok helyen, máshol is.

Mire a hídon átmegyünk, már Kolozs vármegyében vagyunk, de nem ennek köszönhető, hogy Karcsi hangot ad éhségének. Még alig jöttünk, Bonchida messze van és Andrással egyetértve korgó gyomrú barátunkat rászedjük a következő falu meghódítására. Jól haladunk, tán még a fujdogáló szellő is velünk van és ez sokat jelent. Szinte repülnek a biciklik a lankás, még erdővel szabdalt tájban és az utat is fák kísérik, őrt állva mellettünk. Drág nagyobb falunak ígérkezik, ahol bizunk benne, hogy lesz egy árnyas udvar, egy jó sör és falni is tudunk venni valamit, mert már elég szegényes biciklis zsákunk éléskamrája.

Begurulunk a faluba és keressük a helyet. Csak nem akaródzik megtalálni, ami kedvünkre lenne, pedig higgye el mindenki, nem vagyunk nagy igényűek. Aztán egy fapalánkos kerítés mögött söröző férfiakat látunk az udvaron és az árnyat adó udvari fák mellett mintha boltocska is lenne. Mai utunk településein jól látható és érezhető volt, hogy magyar szóra nem igen számíthatunk már ezen a vidéken. Az udvarban is így volt. Kérdésünket, hogy bejöhetünk-e, mutogatni is kellett és a férfiak közt akadt egy, aki a többiekhez hasonló, kíváncsian szívélyes arccal, erőss akcentussal mondta: igen.

Egy tornácos faházikóban boltocska, nézzük mit találunk benne? Kenyér van. Az jó, mert ami zsákban bújkál, már három napos. Semmi baja, de ha van fris, akkor azt csipegessék a madarak. Van egy hűtő is, melyben fehérlik egy darab szalonna. Abból inkább még se. Nézzük tovább. Vegyi áruk, paradicsom konzerv és hoppá, magyar löncshús konzerv. Ez az. Már több tíz éve nem ettem, nekünk pedig ennünk kell, hisz Karcsi éhes. Tornácon az árnyékban műanyag asztal székekkel, amiket elfoglalunk és kipakolunk. Löncshús tán mai kenyérrel, a zsákból az utolsó hagyma, amit még Siklóson kaptunk egy szép asszonytól, egy darab sajt, narancs talán Szilágynagyfaluból és sör a boltocskából.

Valóban, már ki tudja hány éve, tán katona lehettem, mikor löncs konzervet ettem. Felejthetetlen íz, de úgy eltünt a dobozból, mint a kámfor, tán még ki is töröltük. Amíg pedig csipegettünk, söreinket elfogyasztottuk, az udvar többi vendége láthatóan semleges említést tettek rólunk és miközben minden szájban parázslottak a cigaretták, kortyolták söreiket, egyszer csak hangos beszédjük mellett rázendítettek. Végül is ebéd idő van, meleg van, kapák állnak a falnak támasztva. Mi biciklizünk, ők vidáman énekelnek.

Míg kezdünk összeszedelőcködni, Andrásnak eszébe jut - a zsibói lelkész Drágra mondta, hogy ez évben elesett. Igen, Drágon eltemette az utolsó magyart.

Menjünk! Megköszöntük a helyet, mintha kérdésükre válaszolva uticélunkat is mondtuk volna és kölcsönösen egymásra mosolyogva, kezünk intésével is elköszönve, kitoltuk a bicikliket az udvarból.

Golyóka