Sokat nem tekerek a falutáblától, mikor újra leszállok. Mert ha idáig lefényképeztem a folyókat, amiken átkeltünk, akkor az utolsót ne? Ahogy már említést tettem róla, új növekvő óriás mellett haladtunk és itt Csíkmadaras elején az Olton vezetett át a híd. Klikk és irány a fiuk után, akik utca, házszámot nem tudván egy legénykétől érdeklődtek, hol is várnak bennünket. Magyarázkodás helyett kíséretet kaptunk, nem mintha nem egymás nyelvén beszélnénk. Épp azért kaptunk díszkíséretet!

Meg van az utca, meg van a ház, keressük a csengőt és nyílik a kiskapu.

- Karcsi, András! Isten hozott benneteket! Hány éve is, hogy idetekertetek? Gyertek gyorsan befelé! - köszönt ragyogó szemekkel a ház ura.

Egymást szinte elnyomva türemkedik be a kapuajtón a két zalai legény, de hát lelkesek, gondolom én. De mikor én is lépem át a porta vonalát nagy nyugalommal és igazítom biciklim kormányát, nehogy elakadjon, arra leszek figyelmes, hogy ez a két hóhányó vigyorogva sustorog régi ismerősükkel.

- Most buktatok le zalai betyárok! A gebe rúgjon oldalt benneteket! Antialkoholisták! Persze, én pedig a római pápa! Pedig már szinte el is hittem! No, akkor had mutatkozzam be! Én lennék a két zsivány törökverő, lelkes zalai társa, Mihalecz József! Az ismerkedésünk örömére igyunk egy kis tornyiszentmiklósit a kisüvegemből!

- Péter László. Isten hozott! De miért a tiedet, hisz ti jöttetek? - és huncut székely mosolya mellett a két összeesküvő fogja a hasát a röhögéstől. De csak majdnem sikerült!

Közben jön a ház asszonya, Márta, akin elsőre látni, hogy tűz van a szemében. Kezétcsókolom! Szerbusz! Ozt egy nagymama, egy unokával is kibújik az udvarra. Hisz nem akárhonnan gurultak ide ezek a fiúk. A szomszédból is átköszönnek hangosan a sógorék. Oda-vissza készül a leltár. Ahogy pedig szívünkhöz nőtt kétkerekűinket tóljuk a garázsba, hogy lemálházzunk, megérkezik Bonyhádról Balázs is. Alakul a társaság, alakul a hangulat. De lehet az akármekkora, ebben a házban el fog férni! Dolgainkat szobánkba letéve már a konyhában is vagyunk, ahol Márta a szóáramok közepette készíti a vacsorát.

- Lehetne már enni - mondja - csak még megvárjuk a Pécsieket, mert érkeznek még visszatérők mások is. Korgóhasú türelmünket pedig frissen sütött palacsintával hálálja meg. Helyes - gondolom egy lecsúszó palacsintával a torkomban - jobban esik a falat együtt. Közben a két nagy fiúk is belép a konyhába, kikre Andrásék rácsodálkoznak, hisz öt évvel ezelőtt kisiskolások és 20 cm-rel alacsonyabbak voltak. Most pedig már legények.

Nyílik a kapu, megjöttek és az absztinensnek lódított házigazdánk üveggel a kezében áll fel az asztal mellől fogadni ismerőseiket. Ölelés, pakolás, konyha és a finom vacsora. Alaposabb bemutatkozás a beszélgetés során és kölcsönös úti beszámolók. Az idő is pereg, mint a nyelvek és Laci indítványozza, hogy lassan készülődjünk, mert megyünk az állomásra fogadni a magyar vonatot. Természetesen, fogadjuk itt is kellőképpen! Aztán egyszer csak a vasútállomáson voltunk.

Itt is hasonló módon történtek az események, mint Gyergyón, csak minden kisebb, egy kivétellel. Kisebb az állomás, kisebb a tömeg, kisebb a rezes és kisebb a fogadóbizottság. Csak egy nem, a szívverés! A himnuszok után pedig mielőtt hazamentünk volna megvetni ágyainkat, beugrottunk egy ivóba, nehogy odahaza verjük fel az otthoniakat a napi konzekvenciák hangos levonásával. Vidám hangulatban értünk haza és szerintem még a falépcső is jobban nyikorgott, mikor sikertelen halk próbálkozással csattogtunk fel a másodikra. Szobánkban vigyorogva állapítottuk meg: Jó itt is, nagyon jó!

Ebben a jó érzésben tettük testünket vízszintesbe és tudva mindegyikőnk, hogy holnap a Nyeregben hitelesítődik zarándoklatunk útikönyve.

Golyóka