május 20. szerda

Üdvüzlet a lelkes Szurkolóknak!

Én rég nem iirtam, már amennyire 4 nap régnek számiit. Utunk szempontjából, a friss élmény gyors rögziitésének elmaradásából bizony sok a négy nap. Mert emlékszem, hogy a kerekezés alatt mennyi minden megfordult fejemben és megérkezésekkor, találkozásokkor, történések alatt cikkáztak bennem az érzések, nem is egészen összefüggő módon.

Szombaton Tiimár Józsi a.: Csávó tanácsát megfogadva, a gyulai eső után Sarkadnál, Méhkeréknél léptük át a ”csiikot”, amire majd visszatérek. A csodáknak pedig a csiik előtt vége szakadt, zarándoklatunk akaraterejének növelése céljából. Mert mi másért is kezdhetett esni az eső? Ha Isten úgy akarja, hogy célunkat elérjük, akkor csak is erőgyakorlat lehet esőben a tekerés. Már pedig, ahogy haladunk előre, nagyon úgy néz ki, hogy szeretné, ha elérnénk Édesanyjához.

Nagyvárad előtt le kell vennünk esőköpenyünket, csak a biciklis ing maradhat, mert a Nap ránk nevetett, ennyi elég lesz mára, többit az utakra hagyjuk. Még nem tudtam mire gondolhatott a Nap, mert ma a Mezőséggel párbajozva, lehet, hogy inkább felesbe kértem volna a szerpentiineket esővel. De előre szaladtam, pedig tán fontos lenne még itt megjegyezni, hogy Nagyszalonta és Nagyvárad között nem sokat beszélgetve egymással, az esőcseppek begyűjtése közben eszembe jutott, hogy miért is jó nekem kamionok százaitól félrehúzódva bőrig ázni? Nem is tudom, hogy ma biciklivel hegyeket mászni rosszabb volt-e? De ez már nem jutott eszembe. Remélhetőleg pár nap múlva már a válasz is fejemben lesz az első megpróbáltatás alatt született kérdőmondatra.

Nagyvárad, Bihar ország fővárosa, de ha csak az lenne! Szent László, Ady – de most csak egy várostábla jutott örömünknek, amivel elégedettek is voltunk, hisz ez most nem város néző program. András ügyesen kikalauzolt bennünket a városból és repültünk a jó időben Szentjobb és Hegyközszentmikós felé. Miig odaértünk, a Szilágyság É-i emelkedőit látva halkan abban reménykedtem, hát ezek tán a zalai dombokon sem tesznek túl!

Szentjobb központját gyorsan megtaláltuk és kocsmárosné át is adta Kiss István vendéglátónk üzenetét, aki egyben a helyi huszár bandérium kapitánya is. – Nem sokára érkezem, addig itasd a fiukat! – Nem volt nehéz dolga a mosolygós szemű asszonykának. Áfonya és szilva pálinka csapolt sörrel. Mire kapitány úr megérkezett, megfeledkeztünk az aznapi 110 km-ről és az iránymutatás alapján nagy vidámsággal, nagy iivekkel indultunk bicikliinkkel Hegyközszentmiklósra, a szomszéd faluba szálláshelyünkre. A két falu közti emelkedő tetején megállva, szemünkkel pásztázva a határt, a táj jobban megbolondiitotta fejünket, mint a gyümölcspárlatok.

Aztán megérkeztünk a falu határán lévő strandhoz, mely egy melegviizú forrásra épült. Nekem az érkezés és a várt pihenés öröme mellett eszembe jutott Csisztapuszta, kb. 1970, ahová nagymama kisvasúttal elvitt bennünket öcsémmel. De ez itt csak egy beugrott kép volt, ami egyáltalán nem befolyásolt bennünket és nem volt fontos. Gyors fürdőzés, vacsora és megbeszélés kapitány úrral a vasárnapi programról, aki utánunk hozott egy jó liter áfonya pálinkát.

Vidáman bújtunk ágyba, nem is gondolva, hogy másnap eljön lelki felemelkedésünk első napja.

Május 17-e, vasárnapot iirunk. Sietünk, mert 9:45-re a szentjobbi katolikus templomba kell érnünk, ahol plébános úr vár bennünket egy rövid bemutatkozásra a nagy mise előtt, mert utána pedig áldással bocsátana bennünket utunkra.

(Itt kell megjegyeznem, hogy vasárnap kényszerpihenőt kellett tartanunk eredeti elképzelésünkkel ellentétesen Karcsi barátunk okán, kinek hétfőn Budapesten volt halaszthatatlan megjelenése. Munkaadója Életpálya diijat adományozott neki és pár kollégájának. Ehhez bányász-erdész meleg sziivvel gratulálunk neki!

Plébános úr, ki hozzánk képest fiatal és bohém, a sekrestyében melegen üdvözölt bennünket szülőfaluinkat pontosiitva. Közben előtte bemutatkoztunk az egyházfiaknak és sikerül lencsevégre kapni a ministránsokat, kik tiizen vannak. Az emberben pedig kezd körvonalazódni, a templomba menet az érkező emberek láttán is, hogy itt még rend van. Vendéglátónk, István bevezet bennünket az első padba és ”kezdődik a szent áldozat”.

Kántor ugyan nincs, akinek keresése épp folyamatban van, de zeng a templom. Mi is, mind a hárman. A hiivek köszöntésével és a szent mise áldozat felajánlásának elmondásával minket is külön faluink szerint megemliitve köszöntenek. Az atya kéri a Jó Istent, hogy zarándoklatunkra fordiitott energiánk sokszorosan, ezerszeresen térüljön meg az Úrban. Kissé megremeg a lelkem.

Történik a litúrgia. Könyörgés, imák, szent leckék, evangéliun, mindenki énekel kicsiktől a nagyokig, jó szent beszéd a szeretet nélküli élet hiábavalóságáról, Úr felmutatás, Mi atyánk, … zeng a templom. Eszembe jut gyerekkorom, Gelse, de magam is. A templomot, az iskolát őriizni kell. Hirdette a házasulandokat másodszor, na ilyet is ritkán hallunk.

Mise végén atya fogad bennünket és az oltár előtt imádkozunk a Szűz Anyához. Áldást kapunk az útra, melyet iigy talán soha nem éreztem. Majd beszélgetünk újra a sekrestyében. Fogyásról, értékről, hazáról, biciklizésről, motorozásról (mert atya motorozik), őrültségről, liberalizmusról, keretről, rendről, kocsmáról az ebéd előtt. Zászló aláiirás, névjegykártya és Diicsértessék a Jézus Krisztus! Irány ebédelni!

Ezt majd később iirnám le, mert érzem, hogy vár az ágy. Annyit árulok el előre, hogy ez az ágy Maros vármegyében, Szászrégen református parókiáján leledzik. De elébb majd jöjjön a parciumi ebéd.

Golyóka