Lelkünkben kinyílva és megnyugodva, mert megtettük, amit lehetett, mise végével elkezdem pásztázni szűk környezetemet. Mert valahol itt kell lenniük Ottóéknak és kölcsönösen tudjuk, hogy szeretnénk köszönteni egymást. Sőt másokat is, mert valahol itt van Grédics Szilárd erdész uram is nagykamasz lányával és soproni egyetemista fiával. Ő lett volna, ki hazavisz bennünket „oldcar” mercédeszével, ha ifjú Balázs kollégánkat nem fűtötte volna az érdeklődés Csíksomlyó iránt. No és el ne feledkezzünk Búzás Marci barátunkról, kollégánkról, ki több éve vár bennünket csíkszeredai házában és most eleget szeretnénk tenni több éves ígéretünknek, hogy belépünk a kiskapuján.
A pásztázás sikertelennek bizonyult, akármennyire meregettem szemeimet a mozgolódó tömegben és akkor jön a jól bevált modern megoldás, a rádiótelefon. Két mondatváltás után pedig kiderül, hogy egész idő alatt vagy 50 m-re álltunk egymástól az erdőben. Homlokunkra csapva, megmosolyogva a helyzetet nyújtjuk jobbjainkat és mutatjuk be egymásnak az először találkozókat. Szép kis kompánia találkozott újra össze. Lakatos Csaba kis családjával, meleg szemű édesanyja, fürkésző tekintetű csinos felesége, rejtőzködő huncutságot sugárzó két nagy leánya, tudós Kohár László uram bájos örökös szíve hölgyével, leghatározottabb nagy fiával és karakán legényke unokájával, na és Csergő Ottó, mindannyiónk nagy székely barátja, magunkat pedig nem részletezném.
Őszintén gratulálnak célunk eléréséhez, tán jóleső irigység is csillan a szemeikben. Persze már informálódtak Ottótól, így a gyergyói autós bevonulásunkról is tudnak és megnyugtató vállveregetéssel ők is csak annyit mondanak: úri huncutság!
A misebort megitták az oltárnál, mi igyuk meg a madárlátta pálinkát az erdőnél. Tudós Kohár urammal koccintva megjegyzi felém igaz mondatát:
- Golyókám! Ugye tudod, utatok nem tegnap, hanem itt ért véget!
- Igen tudom, Isten kezet nyújtott!
Szinte mindenki mindenkivel pár mondatot vált az útról, a mindenki szerint nagyobb tömegről, miséről, miközben a huncut Lakatos kisasszonyok felém somfordálva sejtelmes sajnálkozásukat fejezik ki, hogy nem voltam idén velük. No és mi az oka ennek a különös sajnálkozásnak?
- Tudod Golyó, egy hölgy volt a sofőrünk itt a napokban. Amilyen határozott volt, talpraesett, vállalkozó szellemű, olyan jól is nézett ki. Meséltük is neki, hogy van nekünk egy hasonló habitusú barátunk fiúból, aki most is épp nagy fába vágta a fejszéjét, lassan 10 napja tekeri a biciklijét. Rád gondoltunk!
Mert bizony a szentmise mellett más is forog a fejekben, ahogy ezt mi is megtapasztaltuk az előttünk letelepedő fiatalokkal. Jól van hát, no! Peregjenek is az események több síkon, főleg ha az ember fiatal. Az élet már csak ilyen.
Persze hallja más is, mit nekem szánnak a lányok és mosolyognak is széles szájjal.
- Igazán kedvesek vagytok lányok, hogy szíveteken viselitek sorsomat, de én még várnék pár évet, hogy apátokkal rólatok tudjak komolyan beszélni!
Míg a lányok büszke félelemmel visszavonulót fújtak, apjuk reagált hevesen. A pitykék majd lepattantak szép, új mentéjéről.
- Na, attól mentsen meg az Isten Golyókám, hogy erre a beszélgetésre sor kerüljön! Azt pápai áldással nem úsznád meg!
Akkor maradjunk ennyiben, állapítottuk meg a társaság hangos nevetése mellett és Csaba barátunk hűtőtáskájából kiittuk a söröket is. Majd pedig mikor megállapításra került, hogy az ideiglenes csapszék kiürült, könnyebb volt kötelességtudatunknak eleget tenni. Mennünk kell tovább, Karcsi már Grédicséket is elérte és várnak bennünket a nyereg másik oldalán. Meleg „Jó szerencsék!” közben mindenki szedelőzködik és elválnak útjaink, hogy újra találkozhassunk.
A Nap továbbra sem kímél bennünket, de már nevetve izzadunk és közben átérünk a szemközti magaslatra, ahol újra halljuk a mi köszönésünket: Jó szerencsét! A válasz nem marad el hasonló erőteljességgel: Jó szerencsét! Üdv az erdésznek! A kézszorítás még ki sem engedi tenyereinket egymáséból, Grédics Szilárd erdész úr baljával már tolja a gratulációs csomagot:
- Isten éltessen benneteket! Mély tisztelettel fogadjátok gratulációnkat ezen szilvásváradi párlattal! – és büszkén bemutatja érdeklődő tekintetű gyermekeit.
- Köszönjük Barátom! Mindannyiónk egészségére! – Szervusztok kisasszony és fiatal úr! Mi lennénk, András, Karcsi és Golyó, a biciklis zarándokok.
Nem vágódtak hasra szerencsére és jól eső kortyintásukban talán az is benne volt, hogy ezt mi is meg fogjuk csinálni! Ha pedig így lenne, az még egy értelmét adná vállalásunknak.
Ürül a butykos, hangosabb a beszéd, de nem az húzza felénk a hegyről elmenőbe lévő embereket. Ismerősök Zalából, Somogyországból, kik Andrásra, Karcsira köszönnek. Szomszéd falubeliek, erdész kollégák és a butykos kiürül. Jobb is így, mert a Nap nem kufárkodott melegével. De egyenruhánk az ismeretleneket is érdeklődő szóra fakasztja: Honnan jöttek? Már megbocsássanak a megszólításért! Milyen uniformist viselnek és a fokos, kard? A gyerek megfoghatja?
Mikor két érett asszonyság is meleg érdeklődést mutatott egyenruhánk felé, vagy a benne lévőkre – senki nem tudhatja - meg nem álltam, hogy meg ne szólaljak.
- Az még csak hagyján, kezüket csókolom, hogy hegyes a fokos és éles a kard, de a ruhám gombjai, az ám a valami!
- Mert? – kerekedett nagyra mindkettejük szeme.
- Mert aki az én gombjaimat megérinti, kicsit simogatja, annak szerencséje lesz, mert ezek szerencsehozó bányászgombok!
Még a röhögés sem tört ki barátaimból, már két kéz simogatta aranyszínű ék-kalapácsos gombjaimat nyakam körül. Ők is nevettek és csak annál jobban simogatták.
- No, jól van asszonyok, most már induljunk szerencsésen hazafelé! Jó szerencsét!
Mi is kezdtünk szedelőzködni, mert még búcsúfiát is kellene nézni, de alig léptünk párat, már cseng újra a köszöntés Karcsi szájáról: Jó szerencsét! Ők pedig a MOL-os kollégák, kik szintén két keréken jöttek – de „csak” Százhalombattáról.
Lassacskán ugyan, de haladva a hegyről, elérünk a Salvatore kápolnához vezető ösvényhez. A kápolna bejárata felé nézve, megpillantva egy ismerős arcot, ki jön szintén lefelé – Ezt nem hagyom ki! – gondoltam és már tettem is fel a célzott kérdést:
- Miniszter Úr?
- Megengedi, hogy bemutatkozzam, üdvözölhessem? – kérdésemre pedig nyújtja a kezét.
- Mihalecz József bányamérnök, a Szent Borbála Akadémiai Kör Egyesület alelnöke. Jó szerencsét!
- Fazekes Sándor mezőgazdasági miniszter.
- Az is egy cím! Örülök, hogy itt látom. További tartalmas időtöltést! Viszontlátásra!
Többiek pedig orruk, bajszuk alatt elfordulva vigyorogtak és pár lépéssel arrébb már kérdeznek is:
- Golyókám! Bővíted a kapcsolatrendszeredet?
- Gyerekek! Miniszter úr a barátom. Szóljatok, ha pályázni szeretnétek és a dolog el van intézve. De a viccet félre téve, látjátok mennyire egyformák vagyunk, ha nem vesz körbe bármelyikőnket bármilyen hókuszpók?
Szép lassan pedig elérjük a vásári forgatagot, a kegytemplomot. Van itt minden, lószerszám, népviselet, ásványok, mézeskalács (választottam is egyet gyorsan valakinek), lufi, bicska, cd, élő ének, zászlók, akvarell és még sok minden, sajnos még kínai villogó végű feszület is egyéb förmedvényekkel. Úgy látszik, ezeket a globális giccseket már sehol nem lehet megúszni.
Miközben sétálunk a hosszú, csíkszeredai, vásárosokkal és kíváncsiskodó hívőkkel telt utca másik vége felé, mindegyikőnk szeme fürkészi a kínálkozó portékákat. Ahogy mondtam, egy mézeskalácsszív már kezemben a kardom mellett van, de még két kalotaszegi mintával hímzett póló is odakerül. Mert, akik nem is tudnak mindig mellettem lenni, fejemben mindig jelen vannak. Barátaim kezében is megjelenik egy-egy zacskó, így mindenki megelégedésére valamelyikőnk, talán én, kiadja a jelszót: Térjünk be ide, a lacikonyha udvarba!
Míg mi szomjazók csapoltatjuk a sört, az ifjú Grédicsek padot keresnek, majd mind leülvén újra megindul a szó. Beszélünk a mai napról, Selmecbányáról, az otthoniakról és Szilárd indíttatást érezve mesélni kezd nagykanizsai gimnáziumunk tanárairól. Titkokat tár fel személyiségükről, az akkori időkhöz való viszonyukról. Hát ezért is Csíksomlyóra kellett eltekerni, mert ilyesmiről nem lehet hirtelen összefutva az utcasarkon beszélni. Mert ki gondol tinédzser korában arra, hogy ki is áll vele szemben a katedrán? Mi, valós mozgatórugója tetteinek, szavainak? De még felnőtt fejjel visszagondolva is csak félig sejlenek fel oktatóink irányító gondolatai. Mindig tiszteltem iskolámat, tanáraimat, de a Szilárd mesélte történetek csak tovább emelték őket szememben. Lelkemben el is kezdtem készülődni a két héttel későbbre szervezett érettségi találkozóra.
Óránkra nézünk és azonnal Búzás Marci jut eszünkbe. A pad ugyan ragasztóval volt bekenve, de ki kellett szabadítani magunkat, mert ha idén sem lépjük át Marci kapuját, nincs az a szentelt víz, ami ezt a vétket lemosná rólunk. Közel voltunk már az utca végéhez, hamar a Líceumhoz is értünk és kisebb tanakodás után megegyeztünk, hogy barátunk a jobbra irányt említette. A saroktól pár kertes ház és ott is voltunk a fejünkben derengő házszám kertajtajában. Senkit nem látni, bizonyára hátul vannak. Sorakozó! Halkan! Irány a hátsó udvar, lépés indulj! Megpillantva a hátsó verandát az ott ülőkkel, szablyámat kirántva, nóta indul!
„Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva, …”
Mivel a teraszon ülők közül csak a házigazda ismert bennünket, el lehet képzelni, hogy Marci örömujjongó fogadása közepette, barátai mekkorára nyitották szemeiket!
- Barátaim! Babba Mária hozott benneteket! Végre ideértetek annyi év után! Gyorsan fogjatok poharat!
- Marcikám! Ami késett, az nem múlott! Tele van-é az a pohár? Jó szerencsét mindenkinek!
- Áfonya pálinka jó lesz?
- Már rég késő, ha most is töltöd!
- Igyátok, mert kicsordul!
- De legyen ám a másik lábunkba is!
- Ne féljetek! Mondá az Úr. Jut még ráadásba is!
Így csorogtunk be szerényen székely kollégánk hajlékába, hol pár rokonával és jó ismerősével babgulyás fogyasztás közben értük őket. Miután pedig a köszöntés-fogadás megtörtént, komplexusainkat egyenruháinkkal együtt szegre akasztottuk, Marci helyi barátai felocsúdtak, tányérokat is kaptunk magunk elé, nehogy összeroskadjunk kalóriahiány miatt.
Az egyenruhák férfias díszfegyvereinkkel itt is megtették hatásukat. Azokat, a fatornácra kívülről felakasztva mindenki szemügyre vette, mivel kisgyerekek is voltak, a fokost és szablyát próbálgatták is. A szemre - és kézbevétel után pedig kezdődött a fotózkodás. Hiába na! Fontos a forma is! Persze, ami mögött tartalom is van. Mi pedig igyekszünk megtölteni egyenruhánkat szép és jó dolgokkal. Miközben pedig kattog a fényképezőgép, pörögnek fejemben a gondolatok, bendőnket is töltögetjük babgulyással és tovább hígítjuk azt rendes Csíki sörrel.
A beszélgetés folyama, ki kicsoda, honnan jött, merre tart, nem is tartott sokáig. Tán míg a fazék ki nem ürült. Miután pedig házigazdánk megmutatta háza pincéjét, hol kiváló borozót lehetne kialakítani, érezni lehetett, hogy a sörösüvegek alján megbújó nóták mocorognak. Ki zendített rá a „Vendégköszöntőre”, nem tudom, de a szófolyam után a dalfolyam is megindult. Jó érzéssel vettem észre magamban, hogy ifjú Grédics is - ki erdész hallgató lenne, ha még nem mondtam volna - teljesen magáénak érezte az alkalmat és firmáitól tanultakat velünk zengedezte.
- No még egy kis áfonyát, a tiszta hang kedvéért! - és úgy nem volt Marci fukar velünk a vendéglátásban, ahogy a Nap a meleg sugarakkal ezen a Pünkösdön.
Ahogy fogyott az áfonya, úgy nem tudtunk megülni ülepünkön egyre jobban. De ez így normális. A dalnak szövege, tartalma van. Azt pedig interpretálni kell - nem biztos, hogy ezt a szót ki tudtam volna ott mondani – és a jó mimika, kézmozdulatok segítik az őszinte hangulatot.
„Aki bányász akar lenni, nem kell annak megijedni soha sem…”
Harsogott a csíki udvar, a helyiek mosolygó szemmel hallgattak és néztek. Ezeket a dallamokat még nem ismerik. Aztán az egyik „áfonya” szünetben csak megszólalt Marci hölgyrokona, hogy ő Nagybányán lakott és ott a bányász iskolában tanuló, majd szakmában dolgozó édesapjától megtanulta a Bányászhimnuszt. A kipattanó bimbót hagyni kell virágozni! Így hát, ha az alkalom nem is volt a legmegfelelőbb Himnusz éneklésre, ráncba szedve magunkat, kértük, hogy énekelje el. Nem kellett kétszer mondani és telefonunk kamerája sem fogta vissza. Nagy örömünkre az általunk kevésbé ismert egyházi változatát hallhattuk hibátlan csengő hangon.
„Sötét tárna az életünk, Te vezess benne Istenünk.
A Te védő, áldó kezed minden veszélyen átvezet.
Vedd le rólunk a szenvedést, adj örök pihenést!
Tehozzád szállunk mi fel. Fel, fel, szerencse fel!”
Ezért is el kellett kerekezni Csíksomlyóra!
Fel, fel és folytattuk, nehogy véletlenül a szomszédok kimaradjanak az énekes délután élményéből. Most pedig, mikor már a búcsús menet elfogyott a városból, a Nap is elbújóban van a hegyek mögött, csendesedik az utca, jobban hallatszik a mi udvarunk. Isten kézfogása után, ezen vidám küldetésnek is eleget kell tenni. Az izmok lazulnak, a magasban járó lélek földre száll és megmutatja szabadsága másik arcát.
„Az erdésznek jól megy dolga, egyik dombról a másikra…”
És közben szegény Károlyunk, ki vállalta az autóvezetést, csak minden második áfonya szünetben fogta meg a vizes poharát. Aztán egyszer csak mély türelemmel megszólalt.
- Zarándokok! Mi holnap reggel még el akarunk biciklizni Gyimesbükkre, a csángó misére. Nem lenne jó pihenni?
- Dehogynem! Hisz meg is beszéltük idejövet, a leghosszabb emelkedő. Csak még ezt az utolsót! Vagy utolsó előttit?
A mély türelem pedig fegyelmezetten hallgatta a balek erdész és az őt körbe vevő firmák koncertjének ráadását. De a botnak is vége van valahol, a tervezett másnapi út is kötelez és az áfonya is fogyóban. Menni kell és Csíkmadarasom még a vacsora is vár.
Vidám a búcsúzkodás, hisz tudjuk, fogunk találkozni. Marci, örömében látogatásunkért fel is ajánlja az üveg alján meghúzódó maradékot, amiről a kézfogások hevében el is feledkezünk. A Grédics családtól is elköszönünk, hisz ők máshol szálltak meg. Szerencsére Karcsi az udvari előadás alatt elsétált autónkért és így a kapuból kilépve 20 m után már nyílt is az autóajtó.
Beszállás közben pedig a mély türelem mély bölcsességről is tanúbizonyságot tett. Kérdezve ugyan, de inkább tájékoztatva, abbéli véleményének ad hangot, hogy holnap, vasárnap a bicikli helyett inkább autóval menjünk el az ezeréves határhoz. Mi pedig, András, Balázs és én, épp tudatunk teljes birtokában azonnal elfogadtuk a javaslatot. A tudat alatti pedig azonnal felsejlett örömömben és azonnal visszarohantam Marci ott felejtett ajándékáért. Jó lesz az hazáig, tán még Karcsinak is marad belőle. Természetesen nem maradt, de a vacsorához jutott bőven szállásadóink kamra készletéből.
Azt már nem tudom, mi volt a vacsora és azt sem, hogy mikor tértünk nyugovóra – mert nem ez volt a fontos. De azt tudom, hogy a szomszéddal, házigazdánk, Laci sógorával még megbeszéltük a pápai áldás teológiai tartalmát, mert ez fontos. De nem volt fontosabb, mint vállalt zarándok utunk beteljesülése után meglazítani izmainkat, lelkünk másik ablakát is kitárni a földi jóérzésekre. Mert tudjuk, hisszük és valljuk, hogy nem csak kenyérrel él az ember! Ezzel pedig nem ellentmondásban azt is tudjuk és megéljük, ha jut friss meleg kenyérre, akkor eszünk belőle.
Ezért is el kellett kerekezni Csíksomlyóra!
Golyóka