A húsvéti ünnepkör záró eseménye, a szentlélek eljövetele, Pünkösd. Az ember számára szinte megfejthetetlen szentháromság harmadik személye, mely munkálkodik bennünk. Bennünk, kik engedik és magunk is sokszor akkor hisszük el, ha történnek események, mit ráció meg nem magyarázhat.

Ki tudja, az mennyire megmagyarázható izommal, jól felszerelt biciklivel, alkalmas ruhákkal, hogy túl az ötvenen, kisebb edzéssel, ráhangolódással, próbálva megszabadulni a hétköznapi terhektől, felpattanunk a biciklinkre és naponta 100 km-t, összesen 1.000-t letekerünk hegyen-völgyön? Volt aki nem csak izgult, de kételkedett is benne, hogy ez sikerülhet. Én is izgultam, néha meg is kérdeztem magamtól: Biztos, hogy ez jó ötlet 54 évesen, több 10 kg túlsúllyal?

Jó ötlet, ha van értelmes, nemes cél! Még így is érhet bármi, ahogy az utcán, utakon is. Főleg aki keresi a bajt.

Mi nem a bajt kerestük, egészen mást, még ha az néha kis kockázatot is hordoz. Mi el akartuk mondani magunknak, családnak, barátnak, bárkinek, hogy kell és lehet kiszállni az értelmetlen, lélekölő hétköznapi teendőinkből. Lehet elfelejteni, hogy hétfő vagy szombat van. Lehet összenőni a természettel, ahogy teremtettek bennünket. Lehet nyugalmat találni és közelebb kerülni fontos igazságokhoz. A természet ölén esőben, szélben, melegben, lehet jól esően elbizonytalanodni és békében megerősödni a hitben, a hit adta szabadságban.

Ha nyitott vagy és hagyod, hogy munkálkodjon benned a megmagyarázhatatlan, az anyag nélküli, szakrális világ, akkor közelebb kerülhetsz mindenhez, ami körülvesz. Akkor az is elérhető, ami ésszel nem magyarázható. Mi hittel mentünk és megyünk újra. Hittel mentünk a Nyeregbe, Erdélybe.

 Hit nélkül célunk biztos nem sikerült volna!

Golyóka

Nem hosszú, de mély alvás után a jó szívvel kínált alapos reggeli, majd indulás Gyimesbükkre. Mert a Székely gyors is megérkezik végállomására, a csíkon túli Magyarország legkeletebbre fekvő vasúti objektumához, a tán már 10 évvel ezelőtt felújított gyimesbükki határ vasutas őrházához. Ennek az örömteli pillanatnak pedig utitervünk szerint is részesei szerettünk volna lenni. Mi pedig tartjuk a tervet, ha kicsit módosítva is, mert a két kereket négyre cseréltük, hogy lelkünkkel ellazult izmaink jó érzéssel érhessenek célba.

Csíkszeredánál keletnek fordulva pár kilométer után el kezd emelkedni az út, fel a Csíki-havasokba, a Gyimes felé. A látvány lenyűgöző és meggyőző. Biztos feltekertünk volna, ha kell, legfeljebb többször leszálltunk volna a nyeregből. De volna, volna, volna – nem kellett! Gyönyörködve a tájban, a véget érni nem akaró, felfelé kúszó út völgyében, a magaslati pontokról az elénk táruló hegyormokban, az esztenák végtelenjében – kényelmesen szemlélődve az autóból nem jutott eszünkbe, hogy nekünk most biciklizni kellene. Ebben a nyugodt lelki állapotban értünk fel Fügés-tetőre, hogy a Csíki-havasok vízválasztóján átbillenjünk és Karcsi lábát csak a féken tartva, beguruljunk Gyimesbükkbe, ameddig csak lehet, mert nem rövid a falu. Jobbról - balról a hegyek szorításában élő falvak hosszában növekedtek, amerre a hegyi gyorsfolyású patakok is utat találtak maguknak a Tatros felé. Mert immáron a hegyekről lecsorgó, a hegyekből kibújó életadó vizet nem az Olt, hanem a Tatros gyűjti össze. Tehát hosszúak a falvak, Gyimesbükk a táblától az őrt álló Rákóczi-várig, a határig, tán 10 kilométernél is hosszabb.

Ahogy utunk során sokszor, most is lábunk előtt hevert a történelem, amit itt a Magyar Honvédség által, a II. Bécsi döntés után épített, vagy csak felújított, hosszan sorakozó laktanya épületek tettek kézzel foghatóvá. Ma életjelet nem mutatnak, de állagukon jól látszik, hogy nem rég még funkcionáltak. Igaz, a háború utáni gazdáik, itt a székelyek háta mögött más irányba tartották a fegyvert, mint elődeik. Hej, hej, ezek a székelyek, itt a volt nagy testvér, a Szovjetunió határában sem voltak megbízhatóak? Vigyázni kellett rájuk folyamatosan. Remélem a mai napig nem javultak meg!

A falu táblát elhagyva pár kilométert gurulhattunk, mikor a kirendelt milicia vigyázó posztosai megállítottak bennünket, másokkal egyetemben. Eddig és nem tovább.

- Mondtam, hogy így lesz. – jegyezte meg Karcsi – Múltkor sem engedtek beljebb az autókkal.

- De miért? – Nyitottam tágra szemeimet.

            - Egyszerű! Ott nincs parkolóhely. Ez így célszerű. Viszont a biciklis zarándoklat most átvált gyalogosba. Mert az állomásig még pár km és utána legalább öt.

            - Fiúk! Jó, hogy autóval jöttünk, de ezek szerint eredeti tervünk „nagykönyvbe” íratott és a bicikli helyett kaptunk 15 km gyaloglást. Szedelőcködjünk! – fejeztem be rövid elmélkedésemet és lábunkra állva elkezdtünk jó ütemben gyalogolni az út szélén, járda nem lévén.

A gyimesbükki vasútállomáshoz érve sebességünk a lassú sétálásra csökkent. Itt parkoltak a zarándok buszok és a székely gyors útja is itt ért véget utasai számára. A mozdonyok innen már üresen fogják megközelíteni a határt őrző állomást. Ettől a ponttól mindenkinek gyalogszerrel kellett megközelíteni a csángó mise és a köré szervezett programok színhelyét.

Kettes, hármas oszlopokba rendeződött zarándokokként poroszkálva rúgtuk a port. Hiába szerettünk volna szélesebb séta mezőt hasítani magunknak a járda nélküli utcából, román vigyázóink oly szorgalmasan fújták szájukhoz nőtt figyelmeztető sípjaikat, hogy a legmodernebb kortárs zeneszerzők is megirigyelhették volna az éles hangzású dodekafón hangzavart. Nevetségesnek tűnt a sípkoncert, de a négykerekűek számára biztosítani kellett a forgalmat és a tömegre mindig vigyázni is kell. Kis idő eltelte után pedig újabb magyarázatot kaptunk a felvigyázók zenés jelenlétére. Nagy motoros had közelített bennünket a határ felé zúgva. Nem a gójok voltak, többségük rendszáma „HR” és „CV” betűkkel kezdődött és felségjelük nem egyezett gépeik hátulján lobogó zászlócskáikkal. Szükségük volt mindkét sávra.

Közeledve a pünkösd vasárnapján bemutatandó áldozat színhelye felé, hallatszottak az énekek, szavalatok, az itt élők előadásában. Magyar dalok, magyar mesék csángó és székely népviseletben, mindenhonnan érkező magyarok koszorújában. Jó érzés ez újra és újra ott, ahol gondolják sokan, hogy a madár sem jár. Pedig nem csak a madár, hanem a Nap, Hold is felkel, tán fényesebben, mint New Yorkban vagy Párizsban és biztosan tisztább levegőben!

Lassan, de megérkeztünk a határvonallal szinte egybeeső vasúti felüljáróhoz, az onnan induló földúthoz, mely a hegyoldalon fölvezet történelmet megélt romok között az újonnan megépített oltárhoz és szép környezetéhez. Nagyságrendekkel kisebb a tér, mint a csíki nyeregben, az összejöttek száma is jóval kevesebb, de a szívet melengető érzés semmivel nem hűvösebb. Így kaptattunk fel a templomot, színpadot körbevevő dombok egyikére kopjafa sor mellett elhaladva és árnyat keresve a szentmise idejére. Nem volt egyszerű, mert a jobb helyeket a korábban érkezők már elfoglalták, így az elég meredek hegyoldalban a térdig érő fűben, a nyakunkig érő fenyők árnyékában találtunk csak alkalmatosnak ítélt ülőfészkeket. Ahogy az első fecskék után pedig megérkeznek többiek, példánkat követve úgy népesült tovább a hegyoldal. Így madártávlatból szemlélhettük a lelkes amatőr előadásokat, a tapsoló zsúfolt padsorokat és váltunk részeseivé a csángó áldozatnak.

Imádságos óra volt, nyugalmas szemlélődéssel. Újfent méltósággal tudtuk elénekelni himnuszainkat az igehirdetés, az úr imádsága és bűnbocsánatunk kérése után. Szép az élet és gazdag! Nem csak azért, mert igazán szemrevaló két székely menyecske ékszerűen közénk ült, hanem mert a természet ölén megtapasztalhattuk újra, ha nyitott vagy szellemileg és fizikailag, akkor lélekemelő élményekkel töltődhetünk a legegyszerűbb körülmények között, a gyakran vágyott, boldogságreménnyel felruházott, fontosnak hitt tárgyaink nélkül is. Az az érzésem, hogy a fűben fészkelve könnyebb ráeszmélni a teremtés csodáira, mint egy luxus lakosztályban koktélt hörpölgetve. Nem akarom azt mondani, hogy a koktél rossz, de a lényeges dolgokról, „mit csak szívével láthat az ember”, nem szabad megfeledkezni! Mi pedig négyen, hála a teremtőnek, sokad magunkkal együtt, kitárt szívünkkel még nem vagyunk feledékenyek! Ráadásul még reménykedünk is!

Ezen gondolatokkal átszőve álltam fel fenyőfám mellől és indultunk szemlélődve visszafelé. Pár lépést sem tettünk és az autóút másik oldalán lévő őrállomásra befutó két mozdony éles duda harsogása a teret betöltve, felkiáltó jelet tett szellő fútta gondolataim végére. Most aztán valóban vége zarándoklatunknak.

Beállva a visszafelé poroszkálni kezdő tömegbe, meglátva egy padokkal, csapszékkel ellátott udvart, gondolkodás nélkül kiálltunk a sorból. Várjuk meg kellemesen, míg kicsit oszlik az emberáradat – olvastuk ki egymás szeméből – a lelki erő után gyűjtsünk fizikait is a távolban lévő autóhoz. Gyűjtögetés közben persze újra otthoni ismerősökkel köszönünk össze, újra összemosolyognak az arcok: Hát ti is itt vagytok?! Igen, itt! Mert jó itt 800 km-re otthonunktól anyanyelvünkön érteni egymást, mert jó itt látni, hogy az ünnepet népviselettel is díszítik az idevalósiak és jó itt csíki sört csapoltatni.

A megritkuló tömeg lábra állít bennünket. Menjünk, hisz Csíkmadarason még fel kell szerelni a bicikliket az autó tetejére!

Pár száz méter után az egyik hídon epret árul egy fiatal pár. Azonnal leragadok előttük, hisz erre vágytam indulásunk óta. Mert odahaza kitaláltam, hogy induláskor kezd beindulni az eper szezon a csíkon innen és milyen jó lesz, hogy egész úton, a csíkon túl is ehetem kedvenc gyümölcsömet. Epres joghurt reggelire, csupa egészség! Nos, ehhez képest Mórahalmon vagy Ásotthalmon sikerült egy alkalommal szereznem a pirosló kedvencből, míg Karesz és András az elmaradhatatlan fagylaltjaikat nyalogatták. De most elért az eperérés Erdélybe is, ha nem is Székely-földre, hát Szatmárba – mondta az eladó legény. Én bizony teletömöm magam – gondoltam és azonnal megalkudtam az asztalon lévő maradék másfél kilóra potom áron. Mindenki örült, indulhat haza.

Örömmel szaporáztam lépéseimet a többieket utolérendően és közben két-három szemet letolva a torkomon arra gondoltam, hogy a többiek mennyire meg fogom örvendeztetni a maradékkal. Élvezve az eper ízét, fogaim közt sercegő homokszemektől sem zavartatva hallom, hogy hátam mögül női hang kiabál felém. Rápillantva meggyőződtem, hogy engem szólít, mert nagyon integet és siet felém. Egy újabb nő, csinos, fiatal, helyi lehet, hallom a kiejtésén. Hát hallgassuk meg, mit tudok tenni érte?

• Ne haragudjék! Most jövök az eprestől és mondták, hogy ön megvette a végét. Tudja, én babát várok és nagyon szeretnék a picinek friss gyümölcsöt adni, csak egy pár szemet. Adna el nekem? Tényleg csak pár szemet, szemenként adok egy Lejt. – és kezében nyújtott egy ötöst.

Tán annyiért vettem az egészet, szemeket nem számolva, de öt szem volt benne bőven.

• Aranyoskám! Aztán, hogy gondolja? Hová tegyem zacskómból? - és nyújtja csillogó szemmel másik kezét is.
• Az nem lesz jó! Valami tálka kellene, amibe belefér. – erre átrohan a túloldalra és beszalad egy kocsmába, ahonnan pár másodpercen belül kezében egy picike műanyag edénykével visszaszalad hozzám.
• Ez nem lesz jó! – elégedetlenkedtem tovább – Ebbe három szemnél nem fér több, én pedig kicsivel szeretnék többet adni.
• Elég lesz annyi is, tessék csak odaadni! Itt a pénz!
• Üzlet az üzlet! Nem aprózzuk el. – mondtam határozottan.

Már indult is újra vissza az ivó felé, én pedig követtem. Mire beléptem a kocsmaajtón, már előttem is állt egy rendes tállal.

• No, kedvesem! Aztán maguké-e ez az ivó és van-e a hordóban sör? – kérdeztem.
• Miénk lenne és persze, hogy van!
• Akkor tessék várni egy pillanatot!

Kiléptem az utca közepére és a fiúk után kiabáltam. Sokat nem kellett integetnem, gyorsan visszafordultak. Bíztak bennem, ami jól esett. Én pedig visszaléptem a csapszékhez és a kezemben lévő nagy zacskó epret beletettem a leányka táljába.

• Három sört kérek és lerendeztük!

Fiatalasszony eltátotta a száját és tán azt akarta vón mondani, hogy ezért több járna, de én megelőztem:

• Aranyos! Ne tessék velem alkudni! Inkább etesse meg a magzatot. Inkább csapolni tessék, mert mindjárt itt lesznek a barátaim és szomjasak. De nem bánom, egy ásványvízzel még megtoldhatja, mert sofőrünk is van.

Mire a fiúk is beléptek a kocsma udvarba, már nyújtottam feléjük:

• Uraim! Íme, a frissen csapolt csángó epres sör. Fogyasszátok egészséggel!

Kissé értetlenkedő szemekkel nézték a fél órával előbbi sárga itallal teljesen azonos színű folyadékot, de sokat nem haboztak - majd elmondja, ha akarja - gondolták és szemrebbenés nélkül szájukhoz emelték. Szemük akkor rebbent, mikor elém állva újra megjelent csinos epres üzletfelem. Károlyunknak tekeregtek is szemgolyói, keresve a kontaktust némán a többiekkel: Milyen újabb kaland kezdete előtt állunk újfent? Mire a csángó leány kissé zavarodottan el kezdi nekem mondani:

• Tudja, ha már ilyen rendes volt, akkor el kell mondanom, hogy nem is én vagyok áldott állapotban, hanem a sógornőm, hatodik hónapos. Neki akartam az epret.

Meglepődtem kicsit, mert miért is kellett lódítani? Aztán pedig, hogy őszintén elmondja! Kicsit én is bután néztem, de ha már szabad leány áll előttem, akkor mondjunk neki valami szépet, vidámítsuk fel furdaló lelkét. Szabad leányért nem nyúlhat bicskához senki.

• Kár volt hazudni, emígy is odaadtam volna. De szép, hogy elmondta. És tudja ilyen szép, meleg lelkű leánynak is könnyen lehet babája! Csak vigyázzon, ne akárkitől és én, mi szívesen vigyázunk magácskára!
• Értem én, értem én! – lépett vissza egyet és arcán látható hirtelen megszeppenéssel folytatta - Nagyon köszönjük és esetleg meginnának még egy sört?

Éreztem rajta, hogy kissé vívódik, mert szeretett volna még adni valamit, de közben távolságot is tartani. Volt már hasonló élményben részem jó pár évvel ezelőtt Nagy-Hagymáson, a Kis-Békás patak partján. Valamit mondtunk, amit ott nem lett volna ildomos. Tehát oldani kell a számunkra kevésbé ismert helyzetet.

• Kisasszony! Ha nem tévedek. Köszönjük mi is a vendéglátást, kínálást, de italunk után mennünk kell. Mert várnak bennünket itt is Csíkban és odahaza is. És ha várnak, akkor menni kell, ugye emberek? – mondtam az utolsó mondatot kissé hangosabban, hallja más is a közelben.
• Bizony, akkor menni kell! – jött a visszhang az udvari padon ülő, csángó ruhában hörpölgető legénytől. Nem volt mérges, csak szólt egyet.
• De ha már tetszett kérdezni, innánk-e még? Azt nem, de ha valaki elvinne bennünket autóval az autónkig, akkor legközelebb is hoznánk epret!
• Én elvihetem magukat! – mondta hirtelen teljesen feloldódva a leány és indult újra serényen kocsikulcsáért.

Korsóinkat letéve, elköszönve, hamar az újonnan teremtett taxiban voltunk. Ennek igazán örültünk, mert már nem sok kedvünk volt gyalogolni. Aztán az indulás után nem kellett kérdezni. Csinos sofőrünk azonnal elmondta, hogy mikor mondtam neki pár jól eső kedves szót, ő megijedt, mert hátunk mögött ült a falu legverekedősebb legénye, aki szólt is hozzánk. Nála nem lehet tudni, mikor ugrik bicska a tartójából. Az idegen pedig csak idegen, még ha egy nyelvet beszél is.

Hát nem gondoltam rosszul és szerencsére a csángó epres sör után csupa jó érzéssel elköszönve ülhettünk saját autónkba.

Kezdett szürkülni, mire Csíkmadarasra értünk és vendéglátóinknak vidáman meséltük a napot, miközben szerelni kezdtük fejünk fölé kétkerekű társainkat. Márta és Laci is segítettek. Jó szándékból és mert tudták, hogy ma este az epres sör után valóban nem ártana időben lefeküdni. Holnap, pünkösd hétfőn nekik munkanap, nekünk pedig időben kell kelni. Hosszú az út Nagykanizsáig.

Reggel, vagy inkább kora délelőtt 9-kor el is tudtunk indulni. Vidáman, hálás köszönettel búcsúztunk jó emberektől. Jó érzéssel hagytuk őket magukra otthonukban, mert hissszük, hogy ők is mindent elkövetnek vigyázó létükkel családjukért, közös hazánkért!

Az idő lett szomorú, hogy elindultunk. Zokogott nagyon, szakadt az ég, mire a Király-hágóhoz értünk. Tán minket siratott és egyben lassított. Mert odafenn jobban tudják mindegyikőnknél, hogy ugyan mi járunk Erdélybe és a csíkon túl sok helyre meglátogatni nemzettársainkat, de mégis nekünk van szükségünk rájuk, mert a csíkon idebenn bizony nagyon szegényes a magyar érzés. Siratni való, locsolni, hogy kihajtson, kivirágozzon! Mi felüdülve érkeztünk Nagykanizsára hajnal 2-kor is!

 Golyóka

Lelkünkben kinyílva és megnyugodva, mert megtettük, amit lehetett, mise végével elkezdem pásztázni szűk környezetemet. Mert valahol itt kell lenniük Ottóéknak és kölcsönösen tudjuk, hogy szeretnénk köszönteni egymást. Sőt másokat is, mert valahol itt van Grédics Szilárd erdész uram is nagykamasz lányával és soproni egyetemista fiával. Ő lett volna, ki hazavisz bennünket „oldcar” mercédeszével, ha ifjú Balázs kollégánkat nem fűtötte volna az érdeklődés Csíksomlyó iránt. No és el ne feledkezzünk Búzás Marci barátunkról, kollégánkról, ki több éve vár bennünket csíkszeredai házában és most eleget szeretnénk tenni több éves ígéretünknek, hogy belépünk a kiskapuján.

A pásztázás sikertelennek bizonyult, akármennyire meregettem szemeimet a mozgolódó tömegben és akkor jön a jól bevált modern megoldás, a rádiótelefon. Két mondatváltás után pedig kiderül, hogy egész idő alatt vagy 50 m-re álltunk egymástól az erdőben. Homlokunkra csapva, megmosolyogva a helyzetet nyújtjuk jobbjainkat és mutatjuk be egymásnak az először találkozókat. Szép kis kompánia találkozott újra össze. Lakatos Csaba kis családjával, meleg szemű édesanyja, fürkésző tekintetű csinos felesége, rejtőzködő huncutságot sugárzó két nagy leánya, tudós Kohár László uram bájos örökös szíve hölgyével, leghatározottabb nagy fiával és karakán legényke unokájával, na és Csergő Ottó, mindannyiónk nagy székely barátja, magunkat pedig nem részletezném.

Őszintén gratulálnak célunk eléréséhez, tán jóleső irigység is csillan a szemeikben. Persze már informálódtak Ottótól, így a gyergyói autós bevonulásunkról is tudnak és megnyugtató vállveregetéssel ők is csak annyit mondanak: úri huncutság!

A misebort megitták az oltárnál, mi igyuk meg a madárlátta pálinkát az erdőnél. Tudós Kohár urammal koccintva megjegyzi felém igaz mondatát:

- Golyókám! Ugye tudod, utatok nem tegnap, hanem itt ért véget!

- Igen tudom, Isten kezet nyújtott!

Szinte mindenki mindenkivel pár mondatot vált az útról, a mindenki szerint nagyobb tömegről, miséről, miközben a huncut Lakatos kisasszonyok felém somfordálva sejtelmes sajnálkozásukat fejezik ki, hogy nem voltam idén velük. No és mi az oka ennek a különös sajnálkozásnak?

• Tudod Golyó, egy hölgy volt a sofőrünk itt a napokban. Amilyen határozott volt, talpraesett, vállalkozó szellemű, olyan jól is nézett ki. Meséltük is neki, hogy van nekünk egy hasonló habitusú barátunk fiúból, aki most is épp nagy fába vágta a fejszéjét, lassan 10 napja tekeri a biciklijét. Rád gondoltunk!

Mert bizony a szentmise mellett más is forog a fejekben, ahogy ezt mi is megtapasztaltuk az előttünk letelepedő fiatalokkal. Jól van hát, no! Peregjenek is az események több síkon, főleg ha az ember fiatal. Az élet már csak ilyen.

Persze hallja más is, mit nekem szánnak a lányok és mosolyognak is széles szájjal.

• Igazán kedvesek vagytok lányok, hogy szíveteken viselitek sorsomat, de én még várnék pár évet, hogy apátokkal rólatok tudjak komolyan beszélni!

Míg a lányok büszke félelemmel visszavonulót fújtak, apjuk reagált hevesen. A pitykék majd lepattantak szép, új mentéjéről.

• Na, attól mentsen meg az Isten Golyókám, hogy erre a beszélgetésre sor kerüljön! Azt pápai áldással nem úsznád meg!

Akkor maradjunk ennyiben, állapítottuk meg a társaság hangos nevetése mellett és Csaba barátunk hűtőtáskájából kiittuk a söröket is. Majd pedig mikor megállapításra került, hogy az ideiglenes csapszék kiürült, könnyebb volt kötelességtudatunknak eleget tenni. Mennünk kell tovább, Karcsi már Grédicséket is elérte és várnak bennünket a nyereg másik oldalán. Meleg „Jó szerencsék!” közben mindenki szedelőzködik és elválnak útjaink, hogy újra találkozhassunk.

A Nap továbbra sem kímél bennünket, de már nevetve izzadunk és közben átérünk a szemközti magaslatra, ahol újra halljuk a mi köszönésünket: Jó szerencsét! A válasz nem marad el hasonló erőteljességgel: Jó szerencsét! Üdv az erdésznek! A kézszorítás még ki sem engedi tenyereinket egymáséból, Grédics Szilárd erdész úr baljával már tolja a gratulációs csomagot:

- Isten éltessen benneteket! Mély tisztelettel fogadjátok gratulációnkat ezen szilvásváradi párlattal! – és büszkén bemutatja érdeklődő tekintetű gyermekeit.

- Köszönjük Barátom! Mindannyiónk egészségére! – Szervusztok kisasszony és fiatal úr! Mi lennénk, András, Karcsi és Golyó, a biciklis zarándokok.

Nem vágódtak hasra szerencsére és jól eső kortyintásukban talán az is benne volt, hogy ezt mi is meg fogjuk csinálni! Ha pedig így lenne, az még egy értelmét adná vállalásunknak.

Ürül a butykos, hangosabb a beszéd, de nem az húzza felénk a hegyről elmenőbe lévő embereket. Ismerősök Zalából, Somogyországból, kik Andrásra, Karcsira köszönnek. Szomszéd falubeliek, erdész kollégák és a butykos kiürül. Jobb is így, mert a Nap nem kufárkodott melegével. De egyenruhánk az ismeretleneket is érdeklődő szóra fakasztja: Honnan jöttek? Már megbocsássanak a megszólításért! Milyen uniformist viselnek és a fokos, kard? A gyerek megfoghatja?

Mikor két érett asszonyság is meleg érdeklődést mutatott egyenruhánk felé, vagy a benne lévőkre – senki nem tudhatja - meg nem álltam, hogy meg ne szólaljak.

• Az még csak hagyján, kezüket csókolom, hogy hegyes a fokos és éles a kard, de a ruhám gombjai, az ám a valami!
• Mert? – kerekedett nagyra mindkettejük szeme.
• Mert aki az én gombjaimat megérinti, kicsit simogatja, annak szerencséje lesz, mert ezek szerencsehozó bányászgombok!

Még a röhögés sem tört ki barátaimból, már két kéz simogatta aranyszínű ék-kalapácsos gombjaimat nyakam körül. Ők is nevettek és csak annál jobban simogatták.

• No, jól van asszonyok, most már induljunk szerencsésen hazafelé! Jó szerencsét!

Mi is kezdtünk szedelőzködni, mert még búcsúfiát is kellene nézni, de alig léptünk párat, már cseng újra a köszöntés Karcsi szájáról: Jó szerencsét! Ők pedig a MOL-os kollégák, kik szintén két keréken jöttek – de „csak” Százhalombattáról.

Lassacskán ugyan, de haladva a hegyről, elérünk a Salvatore kápolnához vezető ösvényhez. A kápolna bejárata felé nézve, megpillantva egy ismerős arcot, ki jön szintén lefelé – Ezt nem hagyom ki! – gondoltam és már tettem is fel a célzott kérdést:

• Miniszter Úr?
• Megengedi, hogy bemutatkozzam, üdvözölhessem? – kérdésemre pedig nyújtja a kezét.
• Mihalecz József bányamérnök, a Szent Borbála Akadémiai Kör Egyesület alelnöke. Jó szerencsét!
• Fazekes Sándor mezőgazdasági miniszter.
• Az is egy cím! Örülök, hogy itt látom. További tartalmas időtöltést! Viszontlátásra!

Többiek pedig orruk, bajszuk alatt elfordulva vigyorogtak és pár lépéssel arrébb már kérdeznek is:

• Golyókám! Bővíted a kapcsolatrendszeredet?
• Gyerekek! Miniszter úr a barátom. Szóljatok, ha pályázni szeretnétek és a dolog el van intézve. De a viccet félre téve, látjátok mennyire egyformák vagyunk, ha nem vesz körbe bármelyikőnket bármilyen hókuszpók?

Szép lassan pedig elérjük a vásári forgatagot, a kegytemplomot. Van itt minden, lószerszám, népviselet, ásványok, mézeskalács (választottam is egyet gyorsan valakinek), lufi, bicska, cd, élő ének, zászlók, akvarell és még sok minden, sajnos még kínai villogó végű feszület is egyéb förmedvényekkel. Úgy látszik, ezeket a globális giccseket már sehol nem lehet megúszni.

Miközben sétálunk a hosszú, csíkszeredai, vásárosokkal és kíváncsiskodó hívőkkel telt utca másik vége felé, mindegyikőnk szeme fürkészi a kínálkozó portékákat. Ahogy mondtam, egy mézeskalácsszív már kezemben a kardom mellett van, de még két kalotaszegi mintával hímzett póló is odakerül. Mert, akik nem is tudnak mindig mellettem lenni, fejemben mindig jelen vannak. Barátaim kezében is megjelenik egy-egy zacskó, így mindenki megelégedésére valamelyikőnk, talán én, kiadja a jelszót: Térjünk be ide, a lacikonyha udvarba!

Míg mi szomjazók csapoltatjuk a sört, az ifjú Grédicsek padot keresnek, majd mind leülvén újra megindul a szó. Beszélünk a mai napról, Selmecbányáról, az otthoniakról és Szilárd indíttatást érezve mesélni kezd nagykanizsai gimnáziumunk tanárairól. Titkokat tár fel személyiségükről, az akkori időkhöz való viszonyukról. Hát ezért is Csíksomlyóra kellett eltekerni, mert ilyesmiről nem lehet hirtelen összefutva az utcasarkon beszélni. Mert ki gondol tinédzser korában arra, hogy ki is áll vele szemben a katedrán? Mi, valós mozgatórugója tetteinek, szavainak? De még felnőtt fejjel visszagondolva is csak félig sejlenek fel oktatóink irányító gondolatai. Mindig tiszteltem iskolámat, tanáraimat, de a Szilárd mesélte történetek csak tovább emelték őket szememben. Lelkemben el is kezdtem készülődni a két héttel későbbre szervezett érettségi találkozóra.

Óránkra nézünk és azonnal Búzás Marci jut eszünkbe. A pad ugyan ragasztóval volt bekenve, de ki kellett szabadítani magunkat, mert ha idén sem lépjük át Marci kapuját, nincs az a szentelt víz, ami ezt a vétket lemosná rólunk. Közel voltunk már az utca végéhez, hamar a Líceumhoz is értünk és kisebb tanakodás után megegyeztünk, hogy barátunk a jobbra irányt említette. A saroktól pár kertes ház és ott is voltunk a fejünkben derengő házszám kertajtajában. Senkit nem látni, bizonyára hátul vannak. Sorakozó! Halkan! Irány a hátsó udvar, lépés indulj! Megpillantva a hátsó verandát az ott ülőkkel, szablyámat kirántva, nóta indul!

„Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva, …”

Mivel a teraszon ülők közül csak a házigazda ismert bennünket, el lehet képzelni, hogy Marci örömujjongó fogadása közepette, barátai mekkorára nyitották szemeiket!

• Barátaim! Babba Mária hozott benneteket! Végre ideértetek annyi év után! Gyorsan fogjatok poharat!
• Marcikám! Ami késett, az nem múlott! Tele van-é az a pohár? Jó szerencsét mindenkinek!
• Áfonya pálinka jó lesz?
• Már rég késő, ha most is töltöd!
• Igyátok, mert kicsordul!
• De legyen ám a másik lábunkba is!
• Ne féljetek! Mondá az Úr. Jut még ráadásba is!

Így csorogtunk be szerényen székely kollégánk hajlékába, hol pár rokonával és jó ismerősével babgulyás fogyasztás közben értük őket. Miután pedig a köszöntés-fogadás megtörtént, komplexusainkat egyenruháinkkal együtt szegre akasztottuk, Marci helyi barátai felocsúdtak, tányérokat is kaptunk magunk elé, nehogy összeroskadjunk kalóriahiány miatt.

Az egyenruhák férfias díszfegyvereinkkel itt is megtették hatásukat. Azokat, a fatornácra kívülről felakasztva mindenki szemügyre vette, mivel kisgyerekek is voltak, a fokost és szablyát próbálgatták is. A szemre - és kézbevétel után pedig kezdődött a fotózkodás. Hiába na! Fontos a forma is! Persze, ami mögött tartalom is van. Mi pedig igyekszünk megtölteni egyenruhánkat szép és jó dolgokkal. Miközben pedig kattog a fényképezőgép, pörögnek fejemben a gondolatok, bendőnket is töltögetjük babgulyással és tovább hígítjuk azt rendes Csíki sörrel.

A beszélgetés folyama, ki kicsoda, honnan jött, merre tart, nem is tartott sokáig. Tán míg a fazék ki nem ürült. Miután pedig házigazdánk megmutatta háza pincéjét, hol kiváló borozót lehetne kialakítani, érezni lehetett, hogy a sörösüvegek alján megbújó nóták mocorognak. Ki zendített rá a „Vendégköszöntőre”, nem tudom, de a szófolyam után a dalfolyam is megindult. Jó érzéssel vettem észre magamban, hogy ifjú Grédics is - ki erdész hallgató lenne, ha még nem mondtam volna - teljesen magáénak érezte az alkalmat és firmáitól tanultakat velünk zengedezte.

-        No még egy kis áfonyát, a tiszta hang kedvéért! - és úgy nem volt Marci fukar velünk a vendéglátásban, ahogy a Nap a meleg sugarakkal ezen a Pünkösdön.

Ahogy fogyott az áfonya, úgy nem tudtunk megülni ülepünkön egyre jobban. De ez így normális. A dalnak szövege, tartalma van. Azt pedig interpretálni kell - nem biztos, hogy ezt a szót ki tudtam volna ott mondani – és a jó mimika, kézmozdulatok segítik az őszinte hangulatot.

„Aki bányász akar lenni, nem kell annak megijedni soha sem…”

Harsogott a csíki udvar, a helyiek mosolygó szemmel hallgattak és néztek. Ezeket a dallamokat még nem ismerik. Aztán az egyik „áfonya” szünetben csak megszólalt Marci hölgyrokona, hogy ő Nagybányán lakott és ott a bányász iskolában tanuló, majd szakmában dolgozó édesapjától megtanulta a Bányászhimnuszt. A kipattanó bimbót hagyni kell virágozni! Így hát, ha az alkalom nem is volt a legmegfelelőbb Himnusz éneklésre, ráncba szedve magunkat, kértük, hogy énekelje el. Nem kellett kétszer mondani és telefonunk kamerája sem fogta vissza. Nagy örömünkre az általunk kevésbé ismert egyházi változatát hallhattuk hibátlan csengő hangon.

„Sötét tárna az életünk, Te vezess benne Istenünk.

A Te védő, áldó kezed minden veszélyen átvezet.

Vedd le rólunk a szenvedést, adj örök pihenést!

Tehozzád szállunk mi fel. Fel, fel, szerencse fel!”

Ezért is el kellett kerekezni Csíksomlyóra!

Fel, fel és folytattuk, nehogy véletlenül a szomszédok kimaradjanak az énekes délután élményéből. Most pedig, mikor már a búcsús menet elfogyott a városból, a Nap is elbújóban van a hegyek mögött, csendesedik az utca, jobban hallatszik a mi udvarunk. Isten kézfogása után, ezen vidám küldetésnek is eleget kell tenni. Az izmok lazulnak, a magasban járó lélek földre száll és megmutatja szabadsága másik arcát.

„Az erdésznek jól megy dolga, egyik dombról a másikra…”

És közben szegény Károlyunk, ki vállalta az autóvezetést, csak minden második áfonya szünetben fogta meg a vizes poharát. Aztán egyszer csak mély türelemmel megszólalt.

• Zarándokok! Mi holnap reggel még el akarunk biciklizni Gyimesbükkre, a csángó misére. Nem lenne jó pihenni?
• Dehogynem! Hisz meg is beszéltük idejövet, a leghosszabb emelkedő. Csak még ezt az utolsót! Vagy utolsó előttit?

A mély türelem pedig fegyelmezetten hallgatta a balek erdész és az őt körbe vevő firmák koncertjének ráadását. De a botnak is vége van valahol, a tervezett másnapi út is kötelez és az áfonya is fogyóban. Menni kell és Csíkmadarasom még a vacsora is vár.

Vidám a búcsúzkodás, hisz tudjuk, fogunk találkozni. Marci, örömében látogatásunkért fel is ajánlja az üveg alján meghúzódó maradékot, amiről a kézfogások hevében el is feledkezünk. A Grédics családtól is elköszönünk, hisz ők máshol szálltak meg. Szerencsére Karcsi az udvari előadás alatt elsétált autónkért és így a kapuból kilépve 20 m után már nyílt is az autóajtó.

Beszállás közben pedig a mély türelem mély bölcsességről is tanúbizonyságot tett. Kérdezve ugyan, de inkább tájékoztatva, abbéli véleményének ad hangot, hogy holnap, vasárnap a bicikli helyett inkább autóval menjünk el az ezeréves határhoz. Mi pedig, András, Balázs és én, épp tudatunk teljes birtokában azonnal elfogadtuk a javaslatot. A tudat alatti pedig azonnal felsejlett örömömben és azonnal visszarohantam Marci ott felejtett ajándékáért. Jó lesz az hazáig, tán még Karcsinak is marad belőle. Természetesen nem maradt, de a vacsorához jutott bőven szállásadóink kamra készletéből.

Azt már nem tudom, mi volt a vacsora és azt sem, hogy mikor tértünk nyugovóra – mert nem ez volt a fontos. De azt tudom, hogy a szomszéddal, házigazdánk, Laci sógorával még megbeszéltük a pápai áldás teológiai tartalmát, mert ez fontos. De nem volt fontosabb, mint vállalt zarándok utunk beteljesülése után meglazítani izmainkat, lelkünk másik ablakát is kitárni a földi jóérzésekre. Mert tudjuk, hisszük és valljuk, hogy nem csak kenyérrel él az ember! Ezzel pedig nem ellentmondásban azt is tudjuk és megéljük, ha jut friss meleg kenyérre, akkor eszünk belőle.

Ezért is el kellett kerekezni Csíksomlyóra!

Golyóka

Csíkmadarasi reggel, Pünkösd szombatja. Tizenkettedjére sem sikerült kialudnunk magunkat, mert tegnap is később feküdtünk, mint odahaza terveztük és ma aztán valóban időben fel kellett kelnünk, hogy a Nyeregből el ne késsünk. Szikrázóan süt a Nap, mely remélteti velünk, talán elmarad a Csíksomlyói búcsúkor oly gyakori égindulás. Ha esik, megszentel bennünket, ha nem, hát megóv bennünket az ég. Hátizsákunkba pedig betesszük az esőkabátot. De mielőtt magunkra öltenénk díszegyenruhánkat - mert Balázs elhozta nekünk fokosostúl, kardostúl - együk meg reggelinket, mely várhatóan nem lesz kalória szegény. Házigazdáink pedig már a konyhában sürgölődve várnak bennünket. Akár csak Gyergyón, roskad az asztal. A kolbászos tojásrántotta, a füstöltek, a jó magyar kenyér, az átlátszó folyadékkal telt üveg és épp eszembe jutott volna magamban, hogy de tudnék enni egy kis, ... Fejemben nem értem a mondat végére, mikor Márta egy nagy teli serpenyővel áll elő és fennhangon kérdezi: Kinek adhatok kis puliszkát? Egyszerre jelentkezünk, ahogy meglátjuk a tetején olvasztott sajttal gőzölgő főtt kukoricadarát. Mennyit is vehetnék belőle, hogy a pécsieknek is ...? De itt sem érek a gondolt mondat végére, mert Laci tolja ki az utolsó falatokat is tányérjainkba: Meg kell enni, mert Márti csinálja a következőt. Hát most is megettük és megittuk, amit kellett.

A mi Károlyunk pedig bejelenti, hogy Ő vállalja az autóvezetést, a mai 20 km-re. Csak teát kér a reggeli leöblítésére. Ahogy én nem tiltakoztam, úgy sem Balázstól, sem Andrástól nem hallottam ellenkezést. Akkor ez rendben lévén, vegyük fel ünneplőinket. András szép erdész gúnyát, én Karcsival az egyesületi egyenruhát fokossal, vércsatornás karddal, Balázs pedig szintén kitéve magáért, a háború előtti bányász díszegyenruhát ölti magára. Lakatos Csabi barátunk látna bennünket, biztos mondaná: Ez így most rendben van! - Mert ha van tartalom, akkor annak módja is legyen!

Kigurulva a főútra, beálltunk a sorba. Mert aki még nem tudná és tervezi menni ezen ünnepre, az úgy készüljön,  hogy ezen a napon a Csíksomlyóba vezető utakon 10 - 20 km-es sorok alakulnak, melyek lassan csordogálnak be a város kapuján. Mi készültünk és nyugodtan gurultunk, majd a város határában az első adandó helyre leparkoltunk. Kiszállva autónkból madártávlatra láthattuk a kegytemplomot, mögötte a hegyet a hangyabolyként gyülekező emberekkel. Újra sorba álltunk, hömpölygő embersorba és elindultunk, hogy hálát adva áldhassuk az istent.

Földúton, vetés szélén, kicsit benne, árkon át és a Nap nem csak szikrázott. Fekete ruhánkban fűtött is. A Nap tüzelt, mi patakokban verejtékeztünk és Balázs nem is bírta szó nélkül: Mi a nyavajának kellett nektek az egyenruha? - Mert az kell öregem! - dobta vissza a szót Karcsi, nem rosszallóan, csak nyomatékosan. A város első utcáit elérve pedig meghívott mindenkit egy üveg hideg ásványvízre. Miután ittunk, a vizet kicsavartuk fehér ingjeinkből és az egyenruháinkat folyamatosan szemrevételezők között folytattuk a menetelést.

Még ha nem is nagy öröm izzadó testtel a porfelhőt verő tömegben menni, azért az öröm, hogy áradatnyi ember jön és a végét nem látni. Gondolkodásukban, öltözékeikben sok féle-fajták. Egyben közösek: magyarok. Mert még az a cigány is az, magyar cigány, aki Sütőékért Marosvásárhelyt neki ment a román botosoknak, az is magyar cigány, aki koldulva kilopja zsebedből pénztárcádat. Ott a kanadai zászló alatt, aki törve mondja: mádár, az is magyar. Mert aki a határ másik oldaláról, Palánkáról, Kománfalváról jön az is magyar, csak kicsit elcsángáltatta a történelem. Ez a színes áradat gazdag, mint a tenger világa és ebben az egy szóban hegyeket mozgató erő van. Minket ennek teremtettek, bennünk így látja Isten örömét. Mi piros-fehér-zöldben színesítjük a világot.

Természetvédő zöld mozgalmak nagy féltéssel szokták figyelmünket felhívni, ha egy növény - vagy állatfaj veszélybe kerül.  Akkor nekünk sem kell szemünket lesütve, félszen félteni, védeni, ápolni, erősíteni ami, aki e szó mögött van - magyar. Minket ide, ennek teremtettek! Ha tartozunk hálával a teremtésért, ha tartozunk felelőséggel a kapott környezetünk minden fűszáláért, akkor alapvető kötelességünk védeni, ápolni kultúránkat, nemzetünket, hitünket is, mert az élettel kaptuk. Ki tartozik ezzel? Én és ki velem magyarnak érzi magát. Ez az áradat pedig együtt érzi, csíkon innen, csíkon túl és határon innen, határon túl! Ahol pedig érzik együtt e szót, amit az öt betű jelent, ott a szó erőt ad az érzőknek, az érzők erőt adnak a szónak.

Összenőve érzéseinkkel elérjük a kegytemplomot körbevevő sűrű forgatagot és innen irány a nyerget formázó hegy teteje. Ott várnak bennünket a megbeszélt szokott helyen jó barátaink, Kohárék, Lakatosék és Ottó. Lépnénk mi sebesebben is, de minden felfelé vezető ösvény tele, egyre lassabban halad a sor. A hegyoldal közepéhez érve kilépünk a felfelé igyekvők sorából és próbálunk a földre telepedők között lavírozni. Ügyeskedésünk is egyre lassul, mintha többen, sűrűbben lennének mint az előző években.

Felfelé menetelésünk közben a pünkösdi oltár mellől a székelyharisnyás férfiak és piros-fehérbe öltözött asszonyok kórusától már szólnak a Mária énekek. Lassan, lassan felérünk a zöld teret határoló erdőhöz, hol sem helyet, sem barátainkat nem találjuk. Biztos, hogy többen vannak. Ki tudja hány százezren? Mi bemegyünk az erdő szélébe, ott legalább a tüzelő naptól védve vagyunk.

Nem voltunk magányos manók az égbe törő lombfedél alatt. Megkeresve a megfelelő fatörzset, esőkabátjainkra letelepedtünk. Innen az áldozat felmutatást is láthatjuk a tömeg és belőlük kinövő lobogó zászlóerdővel együtt. Míg mi is kibontottuk nevekkel díszített lobogónkat, megkezdődött a szent áldozat. Keresztet vetve magunkon elkezdődött, amiért jöttünk. Imádkozva hálát adni, hogy vagyunk, hogy itt lehetünk, hogy várnak bennünket otthon feleségek, gyerekek, szülők. Imádkozva kérni Babba Mária közbenjárását szeretteinkért, a zászlót aláírókért, a barátokért, Magyarországért. Imádkozva az oltár elé helyezni az 1.020 km-t. A főcelebráns pedig elmondja, hogy az idei zarándokok Rómából pápai áldásban részesülnek, ami teljes búcsút jelent.

Sok százezrek egy nyelven mondják a liturgiát. Mert ez most a mi szent misénk. Minden generáció itt van és fiatalok is szép számmal. Csicsereg is tőlük az erdő, mert nem köti le őket teljesen a mise. Karcsi nem is állja és egy pokrócon viháncoló, füstölgő kis csapatot csendre kér, tőle megszokott módon, határozottan. Igaza mellett nem ideges, inkább lelkében örül. Idétlenek, de itt vannak önként és tizenvalahány év múlva a gyermekeik is itt lesznek.

Higgyük, hogy itt lesznek és reméljük akkor is, ha a történelem nem egyedi, de egyik legnagyobb ellentmondása is, ami itt történik velünk, közel száz éve. Mert él egy nép a maga természetes környezetében, a Kárpát-medencében az idő által megméretett, kigyomlált kultúrájában és a történelem csúnya gúnyt űz vele.

Legősibb, legszentebb, legmesszebbre mutató szakrális helyét, melyről nincsenek nagycsaládi nézet különbségek, ahol nincsenek viták, ahol mindenki érezheti eleit, ahogy azt József Attila látta a Dunánál, nyitott lélekkel szól mindenki oltalmazónkhoz, Szűz Máriához, Babba Máriához, ezt a helyet nem mondhatjuk házunknak, hazánknak. Erre a helyre, melyre szinte minden magyar vágyik, vagy legalább látni szeretné egyszer, ide nem mehetek, mint szüleim házába szabadon, hogy megköszönjem életem. Ide papír, engedély kell, hogy egy működő természeti egységet mesterségesen felszabdaló torz szülemény határnak nevezett csíkjától 400 km-t kelljen mennem az enyémek között. Így jöhetünk ide mi. Mert más nem jön ide, hisz nem ide kötődik, ez nem másoké. Ide más nem jön várni felkelni a Napot, csak a mi asszonyaink, akik szentháromsági titokhoz hasonló, táltosi rejtély örököseiként állnak itt minden Pünkösd hajnalán tán 1.000 éve.

Az nem lehet egészséges alkotása az emberi történelemnek, kultúrának sehol, ha a gyermek szüleit nem köszöntheti anyjától tanult nyelven, az nem lehet egészséges, ha egy kultúrkörhöz tartozó nagycsalád nem rendelkezhet saját dolgairól, az nem lehet egészséges, ha az ami az enyém, azt a szomszéd felügyeli és a szomszédhoz kell járnom magamat megőrizni. Ennek a varázslatos térnek a helye a csíkon belül van és akkor a csíkot határnak is lehetne nevezni.

Vajon mit vétett ez a nép oly nagyot és ki, mi ellen, hogy ezt a történelmi gúnyt kell szenvednie? És szenvedésének lesz-e vége, ha lerója tartozását, ha egyáltalán volt neki?

Figyelünk és résztveszünk a szertartáson és közben fáradunk. Tekerni könnyebb, mint állni? Először Balázs kuporodik le és dől hátra, elvégre ő tegnap érkezett. Mire András is leül, Balázs már alszik. Karcsi kicsit a fának dőlve figyel. Figyel ő és nagyokat pislant. Én is előveszem esőkabátomat erdei szőnyeg gyanánt, mikor megszólít egy legény, hogy a szomszéd fánál álló ló gazdája szeretne velem beszélni. Odamegyek kíváncsi tekintettel, ő pedig tágra nyílt szemekkel érdeklődik kardom után. Kezébe adva sajnálattal tájékoztatom, hogy ez egy szabja vércsatornával, mert az fontos de, hogy hol, mennyiért, én bizony nem tudom, mert ez nekem egy nagyon nagy ajándék. Látod, látod Lakatos uram, itt megint rád lett volna szükség! De reméljük, ezen nem fog múlni és mire kell, arra a ló gazdájának kardja is lesz!

Én is leülök és tudom, hogy figyeltem, az Úrfelmutatásnál térdeltem, az Úr imájához felkeltem, de a mi figyelmes Károlyunk szerint a kettő között nagyokat biccentettem. Igen, azért csak türemkedik az az 1.020 km.

• Köszöntsétek egymást a béke jelével! – hangzik az oltártól.
• Legyen békesség köztünk mindenkor! – zúg a magyarok válasza.

Mi pedig mély érzéssel egymás szemébe nézve nyújtjuk a baráti jobbot. Majd újra térdre ereszkedve, tudva ki előtt hajtunk fejet, minden büszkeséget elhajítva mondjuk el kérésünk:

• Uram! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Csak egy szóval mond és meggyógyul az én lelkem!

András, József, Károly! Vállalt utatok most ért véget. A testi teher mellett elhoztátok lelketek! Meghallgatásáról rendelkezzék vele az, kitől kaptátok, ki tisztán látja, mi benne lakozik! Testetek próbatételének értelmet adtatok!

Áldozás alatt örömömre megpillantom Kohár urakat, a tapasztaltat és az ifjút. No, akkor csak erre vannak valahol az erdőben. Majd mise után felkutatjuk őket, de előbb a himnuszok.

Hol Szent Péter sírba téve, és Rómának dobog szíve, …

Isten áld meg a magyart …

Ki tudja merre, merre visz a végzet … Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!

Golyóka