Mert van biatlon, öttusa, hétpróba, tízpróba és most megtudtuk, van a Mezőségi biciklipróba! A 10. nap elhozta nekünk eddig nem ismert, elképzelni sem mert fizikai, lelki határaink önmegismerését.

Tehát Bonchida, 2015. V. 20. 6:30 - megszólal a digitális vekker. Fürdőszoba, megkönnyebbülések, én még borotválkozom is, tiszta mosott ruha mindenkin - az egri hősök is ünneplőt vettek fel az utolsó nagy pogány támadás alkalmával, csak mi még ezt nem tudtuk, ha a mát túléljük, akkor szinte győztünk.

Marika néni finom villás reggelije alatt András még mindig hezitál, a tervbe vett úton menjünk, a Szászrégenbe vezető főút felett Cege, Gyeke érintésével? Mert Wass Albert szűk hazája nagy vonzerő, a főút várható nagy forgalma pedig jól magyarázza az eredeti tervet. De! De csupa alsóbb-alsóbb rendű fehérrel jelzett út, kis folyócskák minden égtáj felé, tehát feltekerendő vízválasztó, vízválasztó hátán - ha az út nem tűnik el, mert ugye az itt könnyen előfordulhat.

És mit mondott a mi huszár kapitányunk? Ő széttárta karját: Fiuk, a szászrégeni út kegyetlen hullámvasút, de ezt nem lehet megúszni!

Lehajtom bátorító pálinkámat és Marika segítőkészen megjegyzi, hogy Ő kikísérne bennünket a faluból, ha nincs ellenünkre? Persze, hogy nincs, de miért? Mert a falu határától nem messze kint van a nyáj és őrzik azt a kutyák. Ha minden igaz, a pásztorok is ott lesznek, mert épp nyírás van. De a faluvégi házban a feleség otthon lesz, akit megkér,telefonáljon előre, hogy mire odaérünk, a kutyákat fogják meg. No itt eldőlt, fűút vagy Gyeke! Kareszból kibuggyant a döntés: Kevés fehér út, kevés nyájőrző, irány a főút!

Marika eljött velünk a birkákig, a kutyák pedig felénk - három. Tán olyan 200 m-re lehettek tőlünk a domboldalban a farkasölők és a kuvasz, ahol gazdáik nyírták juhaikat. Azonnal leugrottunk a biciklikről és kiabálva integettünk a gazdák felé. Ők tán füttyenthettek egyet négy lábú barátaiknak, akik megtorpanva, fejeiket vicsorítva felénk szegezve, érthetően tudtunkra adták, hogy az engedelmesség tette nyakukba a pórázt, nem pedig a félelem. Minket a félelem állított meg.

Megkönnyebbülten vettünk búcsút Marikától és természetesen neve zászlóra írásával őt is magunkkal vittük Szent Patrónánkhoz.

Makadám út, bitumen foltokkal és pár autó. A táj pedig megváltozott. Tán a Szamos is azért vágta itt medrét szép Kolozsvár felé, hogy mindenki figyelmét felhívja, ki vizemen átlép, az más vidékre ér. Szélesebb, lankásabb dombhátak, kevesebb erdő, több legelő, több kutya.

Kigurulunk a Kolozsvár - Szászrégeni úthoz és felzászlózott bicikliinket látva egy kis busz lassít, ablakát letekerve a sofőr kiabálva kérdezi: Csíksomlyó? Dudálva viszi tovább igenünket. Román rendszámú volt.

Felszállunk és nézünk előre, mint János Vitéz az óriásra. Mert előttünk az első emelkedő. Ugye istenem, ha felérünk, nem gurulunk le! Mert a havasok, azok fent vannak és ugye istenem, nem kell többször a hegy lába elé állni? Ugye istenem ... és már tekerünk felfelé. Ugye istenem, ez nem lesz akkora, hogy bivalyra, kecskére lenne szükségünk? Különben pedig istenem, frissek vagyunk, hisz Marika néninél nagyot aludtunk és a kutya sem kerget bennünket. Nem azért váltunk fogaskereket, mert nem bírnánk, csupán tartalékolunk. Karcsi sem azért szállt le előttem, mert hosszú vagy, TE nyavalyás, csupán más mozgásformát is szeretne gyakorolni. A kanyar után újra felfelé mész? Hát menjél! Tudd meg, hogy tavaly egy öt kilós pontyot fárasztottam egy óra hosszat a Balatonban és kiemeltem. Azt hiszed, Te nem fogsz a kerekem alá kerülni? Rosszul hiszed! Na látod, megszákoltalak!

Karcsi felérve pedig elkezdi gyártani az optimista világképeket. A tegnapihoz képest sokkal jobban állunk! Tegnap ilyenkor még semmit nem tekertünk. - Mosolygok magamban. András pedig férfi módjára szembe kíván állítani bennünket a tényekkel. Nézi, tekeri a GPS-t és fennhangon, érzelem mentesen tájékoztatást ad: Úgy látom három, nem négy vagy öt erőteljesen kanyargó útszakasz van előttünk. De ha szerencsénk van, akkor ez mind nem szerpentin és ha az is, akkor biztosan mennek azok lefelé is.

Kiszuszogtuk magunkat, menjünk tovább. Golyó - kiabál utánam a mi olajbányászunk - tudod, hogy lassan odaérünk, mintha Gyeke felől jöttünk volna? Jól haladunk! - vette be az új lelkesítő lelki pirulát. És itt a következő emelkedő. Odüsszeusz is legyőzte Küklopszot, mi miért ne gurulnánk fel, ha kell. Már pedig kell! Nyomás! De ez miért tűnik hosszabbnak, mint az előző? Egyszerű, mert hosszabb. De miért teszik ki rá a 10%-os táblát? Mindenki tévedhet és a román közlekedésiek miért ne? De nem tévedtek. Vagy mégis, mert alábecsülték? Legalább írtak volna rendes számot a marhák! De velünk akarnak szórakozni? Úgyis felmegyek, sőt felmegyünk és biciklivel. Ezek azt hiszik, hogy mi könnyű fajsúlyúak vagyunk? Jó, leszállok egy kicsit, de csak egy kicsit, mert megnézem, hogy a csomagom nem csúszott-e félre. Nem csúszott. Jó, akkor fel is szállhatok és felszállok. Legkissebb áttétel és feltekerek. András fent van, Karcsi felér, kiköpi tüdejét, de megszólal: Mennyit jöttünk, 35 km-t? Tudjátok milyen jól állunk? Már nem kell ugyanennyit menni és lassan a feléhez érünk. András kontrázza: Az előbb rosszul néztem, egyel több hegy van előttünk. - Óriási!

A következő emelkedő - ereszkedő után Mócson egy jó kis bolt, minden van és teraszán padok, asztalok sátor tetővel fedve. Együnk, igyunk, de előtte egy kis pálinkát, ugye jól gondolom? Jól és 1 - 1 cent legurul. Karesz miután ránéz a térképre, megállapítja, hogy remekül haladunk, szinte megtettük a felét és András talál egy újabb emelkedőt. Szadista erdész! Mi lenne ha inkább hallgatnál! Jöjjön aminek jönnie kell! Ne vedd el a reményt!

Mócs után valóban elmegyünk eredeti utunk beágazása mellett, ki is van írva "Cege" románul. Szegény Wass Albert, biztosan nem törődött bele. Ne is törődjön! Tekerünk és magyar motorosok mennek el mellettünk. Integetünk és tudjuk, ők is odamennek.

Feltűnően kopasz a táj, szinte egy bokrot sem látni a domboldalokon, hát még fát, erdőt! Itt azért a tarvágás is besegíthetett és sok helyen az eső kemény munkája jól látható. Közben persze egy újabb emelkedő. Tán a harmadáig sem érünk és megpillantjuk a motorosokat. Ha odaérünk, megállunk! Ugyan tudnánk menni, de köszönni tisztességesen kell. Erőt is ad a közelgő pihenés, kicsit még gyorsulunk is felfelé. De mit csinálnak azok ott fenn? Miért mennek a motorhoz? Hát ezek nem látnak bennünket? Hé! Magyarok! Nem értitek? Mi ott meg akartunk állni! Ha ti tovább mentek, akkor nekünk ... Tovább mentek. Röhögnék, ha tudnék, de inkább tovább a piro-fehér-zöld úton!

A következő emelkedő teteje előtt beérünk Pusztakamarásra. A különféle román feliratok mellett kis tábla mutat egy utca felé magyarul: Sütő András emlékház 1 km. Hát itt született - nem tudtam. Karcsit megkérdeztem, nem nézzük-e meg? Válaszával meglepett: Már túl vagyunk a felén, nagyon jók vagyunk! - és majd leesik a nyeregből, látszik, hogy egy alvással nem heverte ki a debreceni kirándulását.

Maros vármegye - jelzi a tábla egy ponton az éghez közel. Szuszogva, duzzadó erekkel a táblához állunk, mert gondolunk a fényképalbumra is. Már az jár a fejemben, hogy itt ledöngetünk és ripsz-ropsz, a városhoz visz a kényelmes út, de egy gombát szedő házaspár helyre tesz minket. -Honnan hová? -Zalából, de most Bonchidától Szászrégenig. -Hujuj! Akkor még a java hátra van! Isten velük! - Ezt pegig András überelte, hogy bizony igaz, mert ahogy nézem, ... Nem érdekel! András! Fáj a lábam, fáj a seggem! Szászrégent akarom! András! Pattanás fel és több mint 50-nel lefele!

És ez így ment már ki tudja meddig, mennyit mentünk le-fel? Tudom, hogy változott újra a táj és a jelenlegi közigazgatás szerint Beszterce vármegyében is gurultunk kicsit, de igazán már csak egy dolog lebegett előttünk. Látni akartuk a város táblát, amit délután negyed hétkor megláttunk három nyelven felírva. Sosem örültem még így német feliratnak!

Teljesítettük a mezőségi férfipróbát. Tán egyszer olimpiai sportág lesz!

Golyóka

Kedves olvasó, ne lepődj meg, hogy a kilencedik napnál még csak pár mondatot látsz! Meg fog érkezni a többi is. Viszont a 8. napot sikerült monitorra vetnem. Tán érdemes visszalépni egyet és azt olvasva várakozni.

Egy nap után folytatva:

Annyit azért mindenképpen érdemesnek tartok megjegyezni a tegnapról és a máról, hogy ki is oldotta meg Károlyunk szálítmányozását a létavértesi csíkátlépőtől Zsibóig. Mert ki lett volna, ha nem a szenjobbi huszárkapitány! Első találkozásunkkor is látszott, hogy karakán ember és a pár nap be is bizonyította, hogy nem ismer lehetetlent. Jó pár kéréssel fordultunk hozzá utunk zavartalansága miatt - mindent, szinte gondolkodás nélkül megoldott. Daliás testartása, egyenes tekintete teljesen jól tükrözi személyiségét, hozzáállását a mindennapokhoz. Megérdemli a magyar huszár zubbonyt!

Kiértünk a városból, pár km-t haladunk a még vékonyka Szamos mellett, majd Szamosőrmezőt is elhagyva távolodunk a bennem mély élményt hagyó szilágysági tájtól. Dél felé haladunk, Almásbalázsháza, Hídalmás felé. Milyen szép egységet képeznek a település nevek is a tájjal! Itt folyik a Szamos, aztán az Almás völgyében Hídalmáson egy hídon átmegyünk az Almáson. Kialakult sok száz év alatt, ahogy bárhol máshol is.  Ebbe csak belerondítani lehet, ahogy ezt megtették sok helyen, máshol is.

Mire a hídon átmegyünk, már Kolozs vármegyében vagyunk, de nem ennek köszönhető, hogy Karcsi hangot ad éhségének. Még alig jöttünk, Bonchida messze van és Andrással egyetértve korgó gyomrú barátunkat rászedjük a következő falu meghódítására. Jól haladunk, tán még a fujdogáló szellő is velünk van és ez sokat jelent. Szinte repülnek a biciklik a lankás, még erdővel szabdalt tájban és az utat is fák kísérik, őrt állva mellettünk. Drág nagyobb falunak ígérkezik, ahol bizunk benne, hogy lesz egy árnyas udvar, egy jó sör és falni is tudunk venni valamit, mert már elég szegényes biciklis zsákunk éléskamrája.

Begurulunk a faluba és keressük a helyet. Csak nem akaródzik megtalálni, ami kedvünkre lenne, pedig higgye el mindenki, nem vagyunk nagy igényűek. Aztán egy fapalánkos kerítés mögött söröző férfiakat látunk az udvaron és az árnyat adó udvari fák mellett mintha boltocska is lenne. Mai utunk településein jól látható és érezhető volt, hogy magyar szóra nem igen számíthatunk már ezen a vidéken. Az udvarban is így volt. Kérdésünket, hogy bejöhetünk-e, mutogatni is kellett és a férfiak közt akadt egy, aki a többiekhez hasonló, kíváncsian szívélyes arccal, erőss akcentussal mondta: igen.

Egy tornácos faházikóban boltocska, nézzük mit találunk benne? Kenyér van. Az jó, mert ami zsákban bújkál, már három napos. Semmi baja, de ha van fris, akkor azt csipegessék a madarak. Van egy hűtő is, melyben fehérlik egy darab szalonna. Abból inkább még se. Nézzük tovább. Vegyi áruk, paradicsom konzerv és hoppá, magyar löncshús konzerv. Ez az. Már több tíz éve nem ettem, nekünk pedig ennünk kell, hisz Karcsi éhes. Tornácon az árnyékban műanyag asztal székekkel, amiket elfoglalunk és kipakolunk. Löncshús tán mai kenyérrel, a zsákból az utolsó hagyma, amit még Siklóson kaptunk egy szép asszonytól, egy darab sajt, narancs talán Szilágynagyfaluból és sör a boltocskából.

Valóban, már ki tudja hány éve, tán katona lehettem, mikor löncs konzervet ettem. Felejthetetlen íz, de úgy eltünt a dobozból, mint a kámfor, tán még ki is töröltük. Amíg pedig csipegettünk, söreinket elfogyasztottuk, az udvar többi vendége láthatóan semleges említést tettek rólunk és miközben minden szájban parázslottak a cigaretták, kortyolták söreiket, egyszer csak hangos beszédjük mellett rázendítettek. Végül is ebéd idő van, meleg van, kapák állnak a falnak támasztva. Mi biciklizünk, ők vidáman énekelnek.

Míg kezdünk összeszedelőcködni, Andrásnak eszébe jut - a zsibói lelkész Drágra mondta, hogy ez évben elesett. Igen, Drágon eltemette az utolsó magyart.

Menjünk! Megköszöntük a helyet, mintha kérdésükre válaszolva uticélunkat is mondtuk volna és kölcsönösen egymásra mosolyogva, kezünk intésével is elköszönve, kitoltuk a bicikliket az udvarból.

Golyóka

Kedves Olvasóink

A kis expediciós csapatunk sikeresen hazaért. Igaz, hogy nem minden lett folyamatosan dokumentálva, magyarul Golyó még két hétig biztosan irja majd a visszaemlékezéseit a 2. hétről, mert nagyon el van maradva. Mentségére mondom, nagyon zsufolt volt minden este, sok program, pl. sör, bor, pálinka, beszélgetés a házigazdákkal.

Nagy élmény végig erölködni a hegyeken, meg a rossz utakon, izzadni, mint egy ló a napon, és majd megfagyni hajnalban, vagy esőben.

Majd megszépülnek ezek a nehézségek is. Hamarabb is hazaérhettünk volna, mint éjjel fél 3, de a román utak és egy nagyváradi 2 órás dugó eltolta. Gyulán megvacsiztunk és mindenki az emlékeit emésztette.

Egyszóval, aki kiváncsi a 2. hétre, az nézzen rá néha a blogra.

Karesz

Május 22. péntek

Ezeket a sorokat már Gyergyószentmiklóson iirom, mert az óramutatók forgásával mi is haladunk terv szerint, csak a leiirás késik a sok történés megörökiitésével. De nem ”múlik csendesen”, nyomokat akarunk hagyni.

Május 18-a, hétfő, verőfényes reggelre nyitjuk szemeinket Andrással. Újra málházzuk bicikliinket és búcsúzunk Partiumtól, irány a Szilágyság, Szilágy vármegye, Zsibó. Szálláshelyünk faluját elhagyva emelkedni kezd a terep és sok a cigány telep, pontosabban az ősi putri falurész. Erdők, szántók, kaszálók, legelők sűrűn váltják egymást, ahogy emelkedők és lejtők is. Az Alföld szép monotonitása után élveztük az új panorámát és annak gazdag látható madárvilágát. De egyre szembetűnőbb az útkátyúk szaporodása, a falvak szegényesedése és ezzel arányosan a magyarnyelvű feliratok csökkenése. Nem jól haladunk, de nem az emelkedők miatt, hanem a falvak speciális sebesség korlátozó technikája okán. A faluba vezető völgyúton nem fekvőrendőrrel próbálják elrémiiszteni a száguldani vágyókat, hanem a minimum 50 évvel ezelőtt lerakott macskakövezett szakasszal. És ugye, mivel nem zsákfalukon keresztül vezetett utunk, iigy ezen óvintézkedést mindkét végén megtapasztaltuk a településeken. Felhajtva a dombra nem lehetett megereszteni a járgányt, nehogy szétessen, mert a bazalt kockák elég foghiijasan lettek lerakva és ettől fe vennilfelé sem tekerhetett az ember erejeteljében, mert ez is megviselte volna a két kerékkel együtt alsóbb felünket is.

Azért haladtunk és Margitta, Berettyószéplak után Szilágynagyfalun csak ránk kiált valaki pihenő helyet keresgélő szemünk láttán. – Itt az udvarban árnyék is van! – Kissé túlhaladva visszafordulunk és köszönésünket fogadva a jó ember elmondja, meglátta a zászlót és gondolta nem tótok vagyunk.

Egy élelmiszer boltocska lerobbant udvarába toltuk be a bicikliket, ahol megkopott napernyő árnyékában fogyasztottuk el bicskás ebédünket, megszóliitónk társaságába. Ki lehetett ő ott, nem derült ki, de segiitett a boltban hideg sört venni, a boltostól kideriitve, hogy a csapból nem javallott inni. Aztán még a falu borviiz forrásához is elugrott, hogy friss vizet hozzon utunkhoz. Ő is aláiirhatta a zászlót.

Ebédünk után egész jól haladva még tovább gyönyörködhettünk a szilágysági táj gazdagságot rejtő kisugárásában. A macskakövek megszűnésével szinte száguldottunk és győztük le egymás után az inkább kisebb hegyeknek nevezhető dombokat. Majd elérkezett az addigi legnagyobb próbatétel. Varsolc után Zilahnak fordulva szemünk elé tárult az első szerpentin. Araszoltak rajta felfelé a kamionok, a kipufugók ontották a kormos gázt a tetőig. Én legalább is azt gondoltam, hogy látom a végét. Hát rosszul gondoltam! Ahogy egyre feljebb jutottunk, elő-elő bujt egy újabb kanyar, mely csak nem akarta meghozni a tetőt. Zakatolt a sziivünk, és a Nap csavarta bellőlünk az izzadságot, mint szivacsból a vizet. De mielőtt az összes kicsavarodott volna – felértünk, mint a lihegő farkasok és abban a tudatban leledztünk, hogy a mai nap lényegében megtörtént. De nem történt meg. Zilahot elhagyva jött a nap meglepetése. Térképen sem figyeltük, a domborzat is bujtatta, de attól még ott volt. Hosszabb is volt és pár helyre még a 8 – 10 %-os emelkedő táblát is kitették. Ilyet még nem csináltam, de egyikőnk sem szállt le a nyeregből miig a másodikat is meg nem hódítottuk. Szinte egyszerre mondtuk ki Andrással a szuszogó élcet: Nem létezik, hogy Karcsi ezt nem tudatosan hagyta ki! De ezért fizetni fog! – Megjegyzem, ezt hiába dörgöltük orra alá, mostanáig, a hazafelé vezető út döcögéséig sem tette meg. Sok ideje pedig már nincs.

Mivel az út minősége megengedte, a bringákat megeresztve vágtáztunk lefelé Zsibóba. Szó szerint talpunk alatt fütyült a szél, száriitotta testünkről az izzadságot és pederte bajszunkat. Mert jelentem nem csak András orra alját boriitja szőrsövény, hanem a húshagyó kedd óta tartó gondos kertészkedésnek köszönhetően újra van mit összeakasztani haragosaimmal. Tehát pederte, pödörte és ölelem melegen, ki szenvedne tőle.

Tervezett túránknak azért is örültem és készültem nagy elánnal, mert ez az út nem csak Székelyföldről szólt, keresztül rohanva Erdélyen. Tudtam, hogy rengeteg csodát rejt, őriz e föld és ebből csak keveset tapasztaltam. Most eljött a lehetősége az új találkozásoknak és ahogy a partiumi tömb magyarok pár daliás képviselőjét megismerhettük faluikkal, Szilágy vármegyében a szórványban élők ügyeibe kaphattunk betekintést. Keser-édes betekintést.

Zsibón a helyi fiatal református lelkész és családja látott vendégül bennünket parókiáján. Gyermekeik, két karakán kicsike lány, kiknek beszélgetései azonnal árulkodtak szüleik határozottságáról és az est folyamán ki is derült, hogy aki az őket átölelő többségben akar megtartóan élni, menteni, annak karakánnak, határozottnak és huncutnak is kell lenni!

Ahogy begurultunk a kis város központjában ágaskodó református templomhoz, a vele egybe épült lelkészi lakást is megtaláltuk. Templomunkat nem lehetett összekeverni a pár tíz méterrel odébb felépített ortodox katedrálissal. Meg is lepődtem a püspöknek vagy érseknek dukáló templomi cím hallatán. Ekkora szellemi jelentőséggel bírna a ma 11.000-es Zsibó? Mikor nőhette így ki magát? Mert valaha az volt, gazdasági és szellemi központ egyaránt. A Wesselényiek uradalmi központja. Meg is adták a módját, a "zsibói bölénytől", id. Wesselényi Miklóstól, a XVIII. századtól kezdődően különösen. Nem csak a még ma is látható kastély és egyéb épületek patinájával, hanem a gazdálkodás folyamatos modernizációjával, iskolák, óvodák építésével, a művészet mecenatúrájával.

Ki gondolná, hogy a trianoni csík módosításig, a helyi 20%-os románságnak is sikerült a makacs kálvinisták mellett hasonló erejű ortodox központot létrehozni! De nem ironizálok tovább, mert ez finoman szólva is nem irónia, inkább tragédia. A református templom közelében lévő magasabb, nagyobb román főtemplom a szintén rendszerváltozásnak emlegetett események után épült a volt református liceum területén. A kommunizmus alatt az iskolát elvették tulajdonosától, a rendszerváltozás után nem adták vissza tulajdonosának, de a román egyház megkapta, ki nem henyélt és a régi falakat eltüntetve istenük házát megépítette.

Csoda, ha ma a város magyar lakossága talán a 10%-t sem éri el? Ezen egyetlen eseménysorral is jól érthetők lelkész úr szavai a máramarosi, szilágysági magyarságot ért és érő kemény ütésekről. Mert ő ezen vidékeken ismerősebb jól és erről tud jobban beszélni - mert családi vendéglátásuk jó alkalom volt a sok irányú beszélgetésre. Sok irányú volt, mert a magyar pártok anomáliájától a protestantizmus alapvetésein kersztűl a finom szilágysági bor megismeréséig forogtak a gondolatok. De András is fordult volna - egyik oldaláról a másikra és az asztal mellett csukódó szemei kérve kértek: Golyó, érdekes, de aludjunk!

Lelkész úr, kivel közben a nexus is tegezőre váltott, kezünkbe nyomott egy üveg bort, hogy adjuk az éjjeli őrnek harag tompításra, mikor szálláshelyünkre érünk. Vigyorgott is mint a pék kutyája, mikor éreztettük vele, hogy mi nagyon-nagyon hálás magyar vendégek vagyunk.Mert úgy látszik ez itt úgy megy, ha elvégzi dolgát, akkor érdemes meghálálni, nehogy legközelebb haragos legyen.

Amúgy éjjeli menedékhelyünk a Wesselényi kastélyban, az ott létrehozott arborétumban volt, ahol "grófként" élhettük meg az egyházközösség ajándék szállását. A tényszerűségre törekedve pedig azt is el kell mondani, hogy szálláshelyünknek azért adhatott helyet a valamikori uradalmi centrum, mert helyi román értelmiségi család kezdeményezésére, kik értékként tekintettek a pusztulásra ítélt objektumra, arborétum megépítése kezdődött és épülget szép lassan az épületek renoválásával együtt.

Pár óra mély alvás után, búcsúzóul a magasba épített szállóhelyünk ablakából madár pillantást vetettünk a virágokkal körbe ültetett kastély udvarra és épületeire. Majd legurultunk a paplakhoz, mert lelkész úr saját készítésű tojásrántottával várt bennünket. Nagyon finom volt. Meg is ettük mind, hisz ráértünk, mert a mi Károlyunk a szentjobbi huszár kapitány urunk segedelmével még nem érkezett meg. A sárga tojást letörölve bajuszunkról elköszöntünk és őszinte kitartást kívánva elgondolkoztam. Inkább biciklizzek pár napot hegyen-völgyön, mint a 365 napból 365 napon érezni, hogy tán másodrendű sem vagyok.

Kiáradó Áldás, Békesség Lelkész Úr! Családjaikra és óvó, mentő munkájukra.

Kedd, lassan délelőtt tíz, indulnánk, de Karcsiék begurulnak egy öreg Daciaval, bepaszírozott biciklivel. Mondjuk azt, hogy szerencséje van és így együtt szereljük össze csomagjaival a bringát a főtéren. De innen ez egy új nap története.

Golyóka