Május 21. csütörtök
A parciumi ebéd (el ne tévessze senki, ez vasárnap történt)
Elköszönve a sekrestyében az atyafiaktól, kijőve a templomból, verőfényes napsütésben a templom falai mellett lépteink közben szótlanul éreztük, hogy a tegnapi csiik átlépés óta egyre erőteljesebben jön felénk a történelem és, hogy ezt tudjuk kellő férfias erővel fogadni, kiadtam a jelszót: Menjük a kocsmába, igyunk egy jó pálinkát!
István barátunk félhangos felkiáltásom nélkül is tudta, hogy ez helyes irány és fél napos megismerkedésünk benyomásai alapján visszaigazolódhatott benne, hogy a három vándor nem fogja eltériiteni ettől. Majd a csapszéktől gyorsan a vasárnapi asztalnál találtuk magunkat, már csak azért is, mert kapitány uramék háza, kik egyben a kocsmát is viszik, az ivó mellett található.
István szabadkozott, hogy még nincs minden teljesen kész, mert ugyan a leves megfőtt, de a lábon száradt dámborjúból készült pörkölt még javiitandó. Azonnal jelentkeztem segédszakácsnak és ahogy a deszkán darabolni kezdtem a füstölt csülköt, látván kezem járását, a gombát is megkaptam. Megkaptam egy vagy ki tudja mennyi jó pohár pálinkával. Persze ebből András sem maradt ki, csak Karcsi, mert Ő készült Debrecenbe biciklivel, hogy másnap átvegye kiérdemelt elismerését.
Tehát főzöcskéztünk és iszogattunk, mely során előkerült a hegyközszentmiklósi bor is. No ez volt ám a finomság, száraz muskotályos. Miig pedig a dám elkészült, megérkezett a család összes tagja. Feleség a csapszék mögül, ki szemrevalóságával méltó párja daliás kapitány úrnak, a 6 éves kis fiúcska mellé két derék legény bátty, egy nagymama és vidám ráadásnak a csiik másik oldaláról a mindig kedvesen látott rokon. Tehát együtt voltunk. A fiúk szeméből sugárzott apjuk határozottsága, talpraesettsége és az anyukájukból áradó melegség. A legényekben pedig remélve a technika korszellemet is, azonnal megkértem őket, szereljenek nekem WIFIT. Küldtem is azonnal szerteszét az élményt, mit addig próbáltam rögziiteni.
Itt pedig nem viszem tovább a titkot, ami persze már tán nem is titok, hogy mi is az a csiik? Én beleszerettem ebbe a finom iróniával megfogalmazott, szinte apolitikus fogalom meghatározásba, mely tán jelként is rásüthető lenne azok homlokára, kik Párizsban megnyugodva diktálták, mit is kell aláiirni.
Húsleves, melyben rendes tyúk főtt, tele tésztával. Paradicsom mártás a tyúkkal, zöldséggel. Gombás, csülkös dám krumpli pürével, friss saláta, iizes bor.
A fiúkkal minden megbeszélve ami történt a héten és ami fog történni, a csiikon túli rokonnal minden helyére rakva a vetéssel, aztán Karcsit útnak eresztettük, ki csak fél lábbal vehetett részt az ebéden, mert megtartóztatva önmagát – okosan – nem ivott áldomást az igazságokra. Mert persze ebből egyre több ki lett mondva. András és én pedig uralva magunkat, ’’jános áldásokat” követve próbáltunk a vendéglátás szoriitásából távozni, mert kicsit dagonyázni kiivántunk a hegyközszentmiklósi melegviizben.
Biciklire szálltunk és irány a fürdő. A két falu közt pedig újra kerekeink alá ért a domb, melyről már indult gondolat, most pedig nóta. Leszállva és átölelve egymást: Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, …
Széles mosollyal érkezvén fürdőszállásunkra, kis készülődéssel hamar a melegviizben laziitottuk izmainkat. Ebédes alapozásunk után peregtek a szavak egymás felé, még azt is kitaláltam a természetbe egyre jobban beolvadva, hogy kicsi lányomnak erdőmérnöknek kellene tanulnia, amire András erősen bólogatott. Aztán sok idő nem telt el, egyre többen elegyedtek szóba velünk, melyből hamar kiderült, hogy a falu tud rólunk érkezésünk óta. Aztán addig súlyosbodtak a szavak, miig a szomszéd falu polgármestere feleségével zászlónkba burkolózva elmondja, hogy ők Horthy Istvánnak álliitottak emlékművet.
Parázslottak az érzések, tán már lángba is kezdett kapni, mikor Istvánunk újra köztünk, mert hozta az ebéd maradékot vacsorára, nehogy energia nélkül maradjanak az izmok. Ő tudta, mi áll még előttünk. A fél vödör dám úgy csúszott lefelé, mint ha 3 napja nem ettünk volna semmit.
Le kell feküdni, nyilalt mindkettőnkbe a gondolat, mert holnaptól a Szilágyság vélt dombocskái várnak bennünket. Lepihentünk, pontosan nem emlékezve a részletekre, de reggel kialudva, erőt érezve indultunk tovább.
Golyóka
Március 22. péntek
Ezeket a sorokat már Gyergyószentmiklóson iirom, mert az óramutatók forgásával mi is haladunk terv szerint, csak a leiirás késik a sok történés megörökiitésével. De nem ”múlik csendesen”, nyomokat akarunk hagyni.